Marx a Tőkét azzal kezdi, hogy “azoknak a társadalmaknak a gazdagsága, amelyekben a kapitalista termelési mód uralkodik, “az áruk hatalmas felhalmozásaként” mutatkozik meg”.14 Ebben az értelemben a társadalmi viszonyok végtelen formális-jogi szabályozást mutatnak. Párhuzamot vonhatunk a két viszony között. Pashukanis a jogot kettős szinten határozza meg: “A jog néha úgy jelenik meg, mint a társadalmi szerveződés elve, máskor pedig mint olyan eszköz, amely lehetővé teszi az egyének számára, hogy meghatározzák magukat a társadalomban. “15 A jognak tehát kettős funkciója van, külső és belső. Ebben az értelemben nincs-e feltűnő hasonlóság a Törvény működése és a tőke körforgása között? Hiszen minden jogi viszony a jogalanyok közötti viszony. A Tőkében Marx a munkás és a tőkés közötti cserefolyamatról beszél:
Hogy a pénz tulajdonosunk árucikként eladásra kínált munkaerőt találjon, előbb különböző feltételeknek kell teljesülniük. Az árucsere önmagában nem feltételez más függőségi viszonyokat, mint amelyek saját természetéből fakadnak. Ebből kiindulva a munkaerő csak akkor és annyiban jelenhet meg árucikként a piacon, amennyiben és amennyiben birtokosa, az egyén, akinek a munkaerejéről van szó, azt árucikként kínálja eladásra, vagy eladja. Ahhoz, hogy ezt megtehesse, rendelkeznie kell vele, munkaképességének, azaz személyének korlátlan birtokosának kell lennie. Ő és a pénz tulajdonosa találkoznak a piacon, és úgy üzletelnek egymással, mintha egyenlő jogok alapján járnának el, csupán azzal a különbséggel, hogy az egyik vevő, a másik eladó; tehát mindketten egyenlők a törvény szemében. E viszony fennmaradása megkívánja, hogy a munkaerőtulajdonos csak meghatározott időre adja el, mert ha egyszer s mindenkorra, csonkán adná el, akkor önmagát adná el, szabad emberből rabszolgává, árutulajdonosból áruvá változtatná magát. A munkaerejét állandóan saját tulajdonának, saját árucikkének kell tekintenie, és ezt csak úgy teheti meg, ha ideiglenesen, meghatározott időre a vevő rendelkezésére bocsátja. Csak így kerülheti el, hogy lemondjon a felette való tulajdonjogáról.16
A munkások szabadnak és egyenlőnek lépnek a piacra, de Marx szavaival élve mindig ott van a Bentham-eszme, amely a munkás és a tőkés közötti viszonyt úgy ábrázolja, mint
éppen az ember veleszületett jogainak Édenét. Csak ott uralkodik a Szabadság, az Egyenlőség, a Tulajdon és Bentham. Szabadság, mert egy áru, mondjuk a munkaerő vevőjét és eladóját egyaránt csak saját szabad akaratuk korlátozza. Szabad ügynökökként szerződnek, és a megállapodás, amelyre jutnak, nem más, mint az a forma, amelyben közös akaratuknak jogi kifejezést adnak. Egyenlőség, mert mindegyikük úgy lép viszonyba a másikkal, mint az áruk egyszerű tulajdonosával, és egyenértéket cserélnek egyenértékre. Tulajdon, mert mindegyikük csak azzal rendelkezik, ami a sajátja. És Bentham, mert mindegyikük csak önmagára tekint. Az egyetlen erő, amely összehozza őket, és viszonyba hozza egymással, az az önzés, a haszonszerzés és az egyesek magánérdekei. Mindenki csak magára tekint, és senki sem törődik a többiekkel, és éppen azért, mert így tesznek, mindannyian, a dolgok előre meghatározott harmóniája szerint, vagy a mindenre kiterjedő gondviselés égisze alatt, együtt dolgoznak kölcsönös előnyükre, a közjó érdekében és mindenki érdekében.17
Ezt értette Pashukanis azon, hogy a jogviszonyok az alattvalók közötti kapcsolatok. A bérmunkások ugyanolyan szabadok – nincs hatalom, amely ilyen kapcsolatokra kényszerítené őket. A munkások szabad alattvalók. Formailag is egyenrangúak a kapitalistákkal. De ez a formális szabadság az, ami által a formális egyenlőség létező egyenlőtlenséggé válik. Itt azt látjuk, hogy amint a pozitívum (szabadság és egyenlőség) érvényre jut, saját negációjává válik. Ez ismét Pashukanisra emlékeztet bennünket, aki szerint “a tulajdon csak akkor válik a jogi forma alapjává, amikor olyanná válik, amivel a piacon szabadon lehet rendelkezni. “18 A társadalmi viszonyok kapitalista formájában a rabszolgaság nem jogi úton történik. A kizsákmányolás és a kizsákmányoló viszonyok nem igényelnek jogi szankcionálást. Közvetítésre azonban szükség van: mint mondtuk, a bérmunkás szabadon belép a piacra, kizsákmányolása pedig a szerződéses forma révén (jogilag) megvalósul. Ahogy Marx írja:
Az áruk nem mehetnek a piacra, és nem köthetnek cserét önmagukért. Ezért gyámjaikhoz kell folyamodnunk, akik egyben a tulajdonosaik is. Az áruk dolgok, és ezért nincs erejük az emberrel szembeni ellenállásra. Ha hiányzik belőlük a engedelmesség, az ember erőszakot alkalmazhat; más szóval, birtokba veheti őket. Ahhoz, hogy ezek a tárgyak mint árucikkek kapcsolatba léphessenek egymással, gyámjaiknak egymáshoz viszonyítva kell elhelyezniük magukat, mint olyan személyeknek, akiknek akarata ezekben a tárgyakban lakozik, és úgy kell viselkedniük, hogy egyikük se sajátítsa ki a másik áruját, és ne váljon meg a sajátjától, kivéve egy közös megegyezéssel végrehajtott aktus révén. Ezért kölcsönösen el kell ismerniük egymásban a magántulajdonosok jogait. Ez a jogi kapcsolat, amely így szerződésben fejeződik ki, függetlenül attól, hogy ez a szerződés egy fejlett jogrendszer része-e vagy sem, két akarat közötti kapcsolat, és nem más, mint a kettőjük közötti valós gazdasági kapcsolat reflexiója. Ez a gazdasági viszony az, amely meghatározza az egyes ilyen jogi aktusokban foglalt tárgyat.19
Az áru társadalmi viszonyt jelent, és a birtokos, valamint a tulajdonos csupán e viszony absztrakt termékének megszemélyesítése. A tanulság tehát a következő: ahhoz, hogy a jog működjön, a szubjektumnak strukturálisan internalizálnia kell a jog parancsát. A Törvénynek nem azért engedelmeskedünk, mert az a Jó vagy mert az az Igazság, hanem mert az szükséges. A Törvény anélkül mutatja meg hatalmát és terrorját, hogy a “konkrét egyéneket” mint alanyait megszólítaná. Ha tehát a kafkai szubjektum a lacani szubjektum, akkor a lacani szubjektum a jogi ISA/RSA struktúrája. Ez nem egyszerűen ideológiai, hanem a társadalom anyagi szerveződését érinti.