Görög szónoklat és retorika
A szónoklat és a retorika a görög kultúra kulcsfontosságú elemei voltak. A hellenisztikus világ elsősorban szóbeli kultúra volt – mint a világ nagy része a nyomtatás feltalálása előtt -, a nyilvános előadások és előadások voltak a kor elsődleges irodalmi formái.
A szónok (rhetor) a társadalom ünnepelt alakja volt, és a retorika (rhetorike), a szóbeli beszéd művészete, a klasszikus oktatás erősen megbecsült eleme volt, a legmagasabban képzettek különösen erős retorikai képzésben részesültek.
Az i. e. ötödik század előtt a retorikát nem tanították közvetlenül, mint önálló tantárgyat; inkább a diákok memorizálták a fontos szövegeket, általában a költészetet és különösen a homéroszi eposzokat, amelyeket aztán ünnepélyeken adtak elő. A raktárkészletben lévő kifejezéseket, közmondásokat és mondásokat memorizálták, és szükség esetén alkalmazták őket, hogy egy beszédet meggyőzőbbé tegyenek.
A fogalmazási és retorikai készségeket tehát inkább a klasszikus szövegek jellemzőinek utánzásával, mintsem közvetlen oktatással szerezték meg. Ez az i. e. ötödik század második felére – a szofizmus hajnalára – megváltozott.
A retorika mint tantárgy tanulmányozása részben annak a szükségszerűségnek tulajdonítható, amelyet az i. e. ötödik századi athéni bírósági rendszer teremtett, amely megkövetelte, hogy a vádló fél és a vádlott hivatalos beszédet tartson az ügyeivel érvelve.
A jól megszervezett és – kivitelezett beszédek meggyőzőbbek voltak, ez a tény vezetett az igazságügyi retorika kézikönyveinek elterjedéséhez, hogy segítséget nyújtsanak az ilyen beszédek elkészítéséhez.
A rendszer végül lehetővé tette, hogy a pereskedő felbéreljen egy beszédírót (a korszak híres beszédírói közé tartozik Lysias, Démoszthenész és Antiphón), hogy írjon egy beszédet, amelyet a pereskedő aztán memorizált és a bíróság előtt előadott.
Az athéni demokratikus kormányzás struktúrája, amelyet a simulékony beszédű politikai vezetők könnyen befolyásolhattak, szintén hozzájárult a retorika tanulmányozásához, mivel azt olyan eszközként lehetett alkalmazni, amellyel a polgárokat (és így magát Athént is) meg lehetett befolyásolni.
Ebben az időben léptek színre az i. e. ötödik században a szofisták (például Gorgiasz és Protagorasz, akiket Platón dialógusai tettek halhatatlanná), akik felajánlották, hogy érvelést és retorikát tanítanak azoknak, akik hajlandóak voltak fizetni – gyakran igen sokat – a szolgáltatásaikért.
A szofisták a görög világ minden tájáról származó gondolkodók egy csoportja voltak, akiket a szóbeli szó elsajátítása révén az érvelés és a vita mestereinek tekintettek. Hangsúlyozták, hogy bármely kérdésről két egymásnak ellentmondó érvet lehet felsorakoztatni, és hogy bármikor a gyengébb érvet lehet erősebbé tenni, ami azt jelenti, hogy a tudás soha nem lehet abszolút, és a vitának mindig nyitottnak kell maradnia.
A szofisták hírnevet szereztek arról, hogy képesek voltak hatékonyan és meggyőzően érvelni bármely kérdés mindkét oldalán – amint azt Protagorasz Antilógiái (Ellentétes állítások) és az i. e. ötödik század végi Dissoi Logoi (Kettős érvek) című művei mutatják.
A szofistákat mindenekelőtt az erisztika, a cáfolat és a verbális konfliktus művészete érdekelte. Alkalmanként, például ünnepnapokon retorikai vetélkedőket rendeztek, ahol a közönséget a legjobb szofista szónokok képességei izgatták.
Platón és Arisztotelész ellenséges álláspontot képviselt a szofistákkal szemben, csalóknak tekintve őket, akiket inkább a verbális ügyeskedés és a vita érdekelt, mint az igazság vagy az ész, és ez a nézet többé-kevésbé a mai napig fennmaradt.
A szofisták hozzájárulása a szónoklás művészetéhez kitörölhetetlen nyomot hagyott a hellenisztikus kultúrán, mivel a retorikát mint önmagában vett készséget kezdték hangsúlyozni és a szokásos oktatás részeként tanítani. Miután egy gyermek megtanult írni és olvasni (hét-nyolc éves korában), egy grammatikusnál (grammatikus) tanulhatott.
Dionüsziosz, Thrax kézikönyve, amely az i. e. első század elején íródott, és a következő 15 évszázadban tankönyvként használták, felvázolja ezt az irodalmi képzést, amely a nyelvtanra és az alapvető irodalomkritikára összpontosított. Körülbelül 12-14 éves korában a tanuló ezután kezdte meg a retorika tanulását, amelyet egy retorikus tanított.
A retorikaoktatás három rögzített elemből állt. Az első két elem magában foglalta a retorikaelmélet tanulmányozását és a korábbi irodalomból vett modellek (például a homéroszi beszédek, Platón dialógusai vagy Démoszthenész beszédei) tanulmányozását.
Az első két elem elvégzése után a tanuló a deklamációs gyakorlatokhoz lépett, amelyekben a retorikusok beszédeinek meghallgatása után a tanuló kapott egy kijelölt témát, amelyről az adott beszédtípusra és témára meghatározott minta alapján kellett beszédet írnia, memorizálnia és előadnia.
Beszédkategóriák
A beszédtípusokat általában három kategóriába osztották. A tanácskozó beszéd a jövőre vonatkozó döntésről szólt, általában politikai kontextusban, például arról, hogy egy adott törvényt el kell-e fogadni, vagy háborút kell-e vívni. A bírói beszéd olyan beszéd volt, amely a múltbeli eseményekkel kapcsolatos igazsággal kapcsolatban érvelt, és jellemzően a tárgyalóteremben használták.
Az epideiktikus beszéd jellemzően látványosság vagy szórakoztatás céljából hangzott el, és olyan témákkal foglalkozott, mint a szépség, az elismerés és a vád vagy a dicséret. Ahogy a demokratikus városállamok helyébe a császári uralom lépett, általános jelentősége némileg csökkent, akárcsak a bírói szónoklatoké.
Az epideiktikus beszéd viszont a képzett szónoklatok leggyakoribb bemutatója lett, gyakran katonai győzelmek vagy ünnepek megünneplésére használták. A tanácskozó szónoklatnak továbbra is volt némi funkciója a követi kapcsolatokban, a katonai döntésekben és a helyi önkormányzatok irányításában.
A retorikai művészetet általában öt, kánonnak is nevezett készségre osztották: invenció, elrendezés, stílus, emlékezet és előadásmód. Az invenció magában foglalta a mondanivaló megtalálásának folyamatát; ezt a készséget a hagyományos kategóriák, a topoi (közhelyek) elsajátításával gyakorolták, amelyek szinte bármely téma főbb retorikai lehetőségeivel foglalkoztak.
Egy encomium (dicsérő beszéd) esetében például egy személy nemes születése, származása, nemes tettei, műveltsége, barátai és bátorsága (többek között) a lehetséges topoi között szerepelt. Ez nagyban segítette a beszédírás folyamatát azzal, hogy konkrét kiindulópontokat adott az ötleteléshez.
Minden beszédet négy elem alapján szerveztek. A prooemium (bevezetés), amelyet néha proemnek is neveznek, nemcsak a tárgyalt témát hivatott bemutatni, hanem a hallgatóság érzelmeinek felkavarására vagy (bírói beszéd esetében) az előítéletek eloszlatására is.
A diegézis (elbeszélés vagy tényközlés) a szónok oldaláról mondja el a történetet; az érintett alanyokat a beszéd céljától függően pozitívan vagy negatívan kell jellemezni. A pistis (bizonyítékok) rész a tényállítással, logikai, etikai vagy érzelmi fellebbezéssel bizonyítja az ügyet – a hallgatóság meggyőzése érdekében.
Ez a rész tartalmazta az ellenfél várható érveinek cáfolatát is; a későbbi szónokok (például Cicero vagy Quintilianus) ezt a cáfolatot néha a beszédnek közvetlenül a pistis után következő külön részének (refutatio) tekintették.
A beszéd utolsó eleme az epilogosz (utószó), amelyben a szónok megerősíti korábbi kijelentéseit, megpróbálja megerősíteni a hallgatóság pozitív hozzáállását önmagához és érveihez, és erőteljes konklúzióval zárja a beszédet.
A görög demokrácia jelentőségének lassú csökkenése után, ahogy a görög demokrácia átadta helyét a Római Birodalomnak, a klasszikus görög retorika egyfajta újjáéledést élt át a Kr. u. I. század közepétől a II. század közepéig tartó második szofisztikus időszakban.
Ez viszont nagy hatással volt a keresztény irodalomra és szónoklattanra, amint azt a Lukács-aktákban vagy olyan alakokban láthatjuk, mint Hippói Ágoston vagy János Krizosztomosz. Ennek eredményeképpen a görög retorika hatása napjainkban is folytatódik, a modern nyilvános beszéd és irodalom nagymértékben a hellenisztikus korban kialakult szónoki elvekre épül.