Platón nem volt a demokrácia híve. Sokan ezt csak egy apróságnak tarthatják a filozófus egyébként kiváló politikai elemzésében. A “demokratikus ember” leírása azonban elgondolkodtató.
A Kr. e. 380-ban írt Köztársaságban Platón az ilyen demokratikus embert – mármint a demokratikus vezetőt – “hamis és hencegő szavakkal és véleményekkel” jellemzi, aki elveti a mértékletességet, “a szemtelenséget ‘jó nevelésnek’, az engedékenységet ‘szabadságnak’, a tékozlást ‘pompának'”, a “mértékletességet pedig ‘férfiasság hiányának’ nevezik, és gúnyosan elűzik”.”
Emlékeztet valakire?
Josiah Ober, a Stanford Egyetem politológia és klasszika tudományok professzora szerint a passzus valóban úgy olvasható, mint “Trump nyilvános személyiségének legzsarnokiabb részeinek különösen kemény leírása”. Platón Köztársasága, amely a különböző politikai rendszerek természetét és igazságosságát értékeli, és azt vizsgálja, hogyan függ össze az egyének erkölcsi pszichológiája az állam erkölcsi pszichológiájával, inkább filozófiai műnek készült, mint a politikai események alakulásának előrejelzésének. Ennek ellenére Platón demokráciakritikája számos ma is releváns szempontot tartalmaz.
Platón úgy vélte, hogy a demokrácia legfontosabb és mozgatórugója a szabadságvágy; éppen ez a tulajdonsága azonban végső soron zsarnokságba vezet egy államot. Úgy vélte, hogy egy demokratikus rendszerben az érdekek olyan sokfélesége jelenik meg, hogy csak akkor lehet benne bármit is elérni, ha erős vezetés van, amely képes egyesíteni az érdekeket. “Ez nem a modern demokrácia teljes portréja, de valamit megragad: ezt a vágyat egy erős vezető után, aki képes irányt adni a sokféle pluralista, összehangolatlan vágyaknak” – mondja Oder.
Az erős vezetők Platón szerint végül demagóg zsarnokokká válnak. “A zsarnok teljesen szabad akar lenni minden kényszertől, mégis ő a leginkább rabszolga, mert testőrökkel, yes-menekkel és olyan emberekkel kell körülvennie magát, akik táplálják az egóját és a vágyait” – magyarázza Ober.
A körülötte lévők “szükségszerűen szolgaiak”, teszi hozzá Ober, mivel “hajlandók lealacsonyítani magukat a zsarnok groteszk, deformált lelke előtt”. A zsarnok azonban bizalmatlan mind a körén belüli, mind a körén kívüliekkel szemben, és így lényegében maga is egyfajta szolgaságba kerül. “Felismeri, hogy mindig veszélyben van, és mindenhol cselszövéseket lát” – mondja Ober. “Ezért olyan életet él, amely a lehető legszörnyűbb, amit csak lehet. Bár úgy tűnik, hogy egy csillogó palotában él, gazdagsággal és minden jóhoz való hozzáféréssel, valójában egy zsugorított létet él, rabszolgák rabszolgájaként.” A paranoia és a talpnyalási vágy sok mai demokratikus vezető ismerős vonása.
Platón szerint minden politikai állam szisztematikus sorrendben, természetes módon alakul át egy másikba. A filozófus-király uralma átadja helyét a timokráciának (a birtokosok uralma), amely átadja helyét az oligarchiának, amelyet a demokrácia, majd a zsarnokság követ. Mivel a demokráciát a gazdagok uralma előzi meg, Platón úgy vélte, hogy egy demokratikus rendszerben jelentős ellenérzések támadnak majd a gazdagok ellen; a demokratikus demagóg első lépése – állítása szerint – e gazdag elit megtámadása lesz. “Azt mondja, hogy ők rossz emberek, és üldözni kellene őket, különösen a bíróságon” – mondja Ober. A gazdagokat bűncselekményekkel vádolni és felelősségre vonni őket Platón szerint egyszerűen a legegyszerűbb módja annak, hogy a vagyont kivonják belőlük. A mai politika csak félig felel meg ennek az értékelésnek: Az elittel szemben bizonyára jelentős a neheztelés, de feltűnően kevés a büntetőjogi felelősségre vonás a nagyon gazdagok ellen, még azok körében is, akik súlyos bűncselekményeket követtek el.
A Platón által leírt demokrácia bizonyos aspektusai – és amelyeket most látunk – nem hirtelen, új keletű fejlemények. A politikusokat régóta kritizálják például azért, mert lazán bánnak az igazsággal vagy populista érdekeket szolgálnak ki. Ober azonban úgy véli, hogy sok modern demokratikus államban csökken a közös érdekek iránti érzék; ez Platón szerint különösen sebezhetővé teszi őket a zsarnoksággal szemben. A Brexit megosztotta Nagy-Britanniát, jegyzi meg, Belgium a francia és flamand demográfiai vonalak mentén töredezik, az Egyesült Államokban minden eddiginél több a pártosodás. Mindezek a megosztottságok egy működő demokratikus állam hanyatlásához vezethetnek.
“Az önmagával szemben megosztott állam platóni víziója kiszolgáltatott ennek a demagóg vonzásnak, a zsarnoki hatalomátvételnek” – mondja Ober. “Szerintem nagyobb veszélynek vagyunk kitéve, mint korábban.”
Ellene tudunk-e állni a zsarnoki vezetőknek? Platón úgy vélte, hogy az alkotmány, amelynek világos szabályokat kell lefektetnie, amelyeket mindenkinek be kell tartania, nyújt némi védelmet. Lehet, hogy nem akadályozza meg a demagógiát, de biztosíthatja a törvény előtti egyenlőség alapvonalát. Az állampolgárok felelősségét is támogatta: ” eleget kell tudni arról, hogy mi folyik, hogy felemeljük a szavunkat és csatlakozzunk a többi polgárhoz, ha jogsértések történnek” – mondja Ober. Nem várhatják, hogy mások tegyék meg helyettük a munkát.”
Ezek a védelmek ellenére Platón pesszimistán úgy vélte, hogy a demokrácia elkerülhetetlenül zsarnokságba torkollik. Ebben a kérdésben azonban Ober nem ért egyet. “Történelmileg igenis lehet” – mondja. “De a demokráciák a zsarnokság elutasításával jönnek létre. A demokráciát úgy kapjuk meg, hogy azt mondjuk, elutasítjuk, hogy egy zsarnok, egy király vagy egy kis elitbanda uralkodjon rajtunk. Amikor a demokráciák működnek, eszünkbe jut, hogy erről szólnak.”
A mai politikai rendszerek optimistább értelmezéséhez Ober azt javasolja, hogy tekintsünk Arisztotelészre, aki megértette, hogy az igazi demokrácia alapvetően szemben áll a zsarnoksággal. A mai politika megdöbbenést okozhat, de Ober szerint érdemes hinni a politikai rendszerben. Végül is, teszi hozzá, “a demokráciának a reményre kell épülnie”.