Mindig érdemes néhány példát venni a 20. század közepi avantgárdból. Ha tehát a kognitív eszköztárunk fejlesztéséről van szó, a Free Jazz tökéletes. Ez egy nagyon fejlett új megközelítés egy olyan művészethez, amelyet (legalábbis nyugaton) a tizenkét hangból álló, pontos ütemek frakcióiban játszott szigorú készlet keretezett. Ez egyben egy olyan műfaj csúcspontja, amely a blues-szal kezdődött alig fél évszázaddal azelőtt, hogy Ornette Coleman 1960-ban egy decemberi napon összeállította hírhedt kettős kvartettjét a New York-i A&R stúdióban. Tudományos szempontból ez egy evolúciós ugrást jelentene az általános iskolai matematikától a játékelméletig és a fuzzy logikáig mindössze ötven év alatt.
Ha igazán értékelni akarjuk a Free Jazz játékosok és zeneszerzők szellemi képességeit, akkor csak egy lépéssel hátrébb kell kezdenünk. Fél évvel azelőtt, hogy Ornette Coleman Free Jazz sessionje szabadjára engedte volna korának nyolc legjobb zenészének improvizatív zsenialitását, John Coltrane rögzítette azt, amit máig minden idők legkifinomultabb jazzszólójának tartanak – a “Giant Steps” című kompozíciójának gyors akkordprogresszióin átvezető turnéját.
A filmes hallgató, Daniel Cohen nemrég animálta Coltrane szólójának notációját egy YouTube-videóban. Nem kell tudni kottát olvasni ahhoz, hogy felfogjuk Coltrane szellemi tűzerőjét. A megtévesztően egyszerű főtéma után a hangjegyek szédítő sebességgel és mintázatokkal kezdenek száguldani fel-alá a kotta öt során. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy Coltrane gyakorolatlanul vette fel a zenét, hogy frissen tartsa, akkor tudjuk, hogy a normálisnál jóval nagyobb kognitív eszköztárral volt felruházva.
Most vegyük ezeket a majdnem 4:43 perceket, szorozzuk meg Coltrane tűzerőjét nyolccal, nyújtsuk ki 37 percre, és vonjunk le minden hagyományos zenei struktúrát, mint az akkordmenet vagy az idő. A session, amely a műfajnak eleve a nevét adta, nemcsak az album címe által sugallt radikális szabadságot vetítette előre. Ez egy olyan kommunikációs forma előfutára volt, amely elhagyta a lineáris konvenciókat, és a többszörös párhuzamos kölcsönhatások birodalmába lépett.
Elismerten nehéz még mindig hallgatni a Free Jazz című albumot: A Collective Improvisation by the Ornette Coleman Double Quartet” című albumot. Ugyanilyen megterhelő Cecil Taylor, Pharoah Sanders, Sun Ra, Anthony Braxton vagy Gunter Hampel felvételeit hallgatni. Mindig is könnyebb volt élőben megérteni e zene kommunikációs folyamatait. Egy dolog biztos – ez soha nem anarchia, soha nem is volt annak szánva.”
Ha képes vagy zenélni, és sikerül meghívást kapnod egy Free Jazz sessionre, akkor van egy hihetetlen pillanat, amikor minden zenész megtalálja azt, amit “The Pulse”-nek neveznek. Ez a kreativitás és a kommunikáció kollektív csúcspontja, amely képes átugrani a közönségre, és elektromossággal teli élményt teremteni. Nehéz leírni, de talán ahhoz a pillanathoz hasonlítható, amikor egy szörfös megtalálja azt a pontot, amikor a szörfdeszka katalizátora összehozza testének motorikus képességeit és az óceáni hullámzás erőit, és a szinergia e néhány másodpercében elindul a hullám tetején. Ez azonban a zenei elemek olyan fúziója, amely szembemegy az általános zeneelmélettel.
Természetesen sok olyan Free Jazz is van, amely csupán az előítéleteket erősíti meg. Vagy ahogy Gunter Hampel vibrafonos és zeneszerző fogalmazott: “Egy időben csak arról szólt, hogy a leghangosabbnak kell lenni a színpadon”. De az összes fent említett zenész új formákat és struktúrákat talált, Ornette Coleman Harmolodics nevű zeneelmélete csak egy ezek közül. Zenéjük érzékelt kakofóniájában olyan többrétegű tisztaságot fedezhetünk fel, amely modellként szolgálhat a 21. század kognitív eszköztárához. A lineáris formák helyett a párhuzamos összefüggésekben működő kognitív, intellektuális és kommunikációs készségek megtalálásának képessége kulcsfontosságú lesz. Ahogy a Free Jazz elhagyta a harmóniai struktúrákat, hogy új formákat találjon a poliritmikus környezetben, úgy lehet, hogy csak lehetővé kell tennünk magunknak, hogy a bevált kognitív mintákon túl dolgozzunk.