8 meglepő tény az óceán legmélyebb részéről

Az óceánok legmélyebb részét, a 20 000 láb alatti magasságtól a legmélyebb tengeri árok aljáig terjedő területet hadalzónának nevezzük. Nevét Hádészről, a görög mitológia alvilágáról (és istenéről) kapta. A hadal-zóna nagy részét a tektonikus lemezek elmozdulása által kialakított meredek árkok alkotják. Eddig mintegy 46 hadal-élőhelyet azonosítottak – az egész óceán teljes mélységtartományának mintegy 41 százalékát, ugyanakkor az egész óceánnak kevesebb, mint 1 százalékának negyedét. A tudósok még mindig nagyon keveset tudnak erről a titokzatos és nehezen tanulmányozható régióról, de amit eddig megtudtunk, az megdöbbentő.

1. TÖBB EMBER VOLT A HOLDON, MINT A HADALOM MÉLYÉNEK FELDERÍTÉSÉBEN.

Hogy némi perspektívát adjunk, a Mount Everest néhány mérfölddel beljebb férne a Föld legmélyebb tengeri árokba, a Mariana-árokba. Ez segít megmagyarázni, hogy miért fedezték fel olyan ritkán – mindössze három ember jutott le a Mariana-árok fenekére: két tudós a Trieste fedélzetén 1960-ban, és James Cameron filmrendező 2012-ben.

A Hadal-mélység árkai olyan távoliak, hogy rendkívül nehéz felszerelést vagy embereket eljuttatni ilyen mélységbe. Ezt tetézi az a tény, hogy a víz alatti nyomás ebben a mélységben – körülbelül 8 tonna négyzetcentiméterenként, ami nagyjából 100 elefánt fejre állásának felel meg – a közönséges műszerek összeomlását okozza.

Az ilyen mélyre merészkedő tudósoknak speciális felszerelésre van szükségük, amely képes ellenállni a hatalmas nyomásnak, de még ezek is megbízhatatlanok lehetnek. 2014-ben a Nereus távoli, pilóta nélküli tengeralattjáró lett a legújabb a kutatószondák hosszú sorában, amely küldetés közben elveszett. A Nereust a Woods Hole Oceanographic Institution (WHOI) építette, és számos úttörő küldetést hajtott végre a hadal-zónában, többek között 2009-ben elérte a Mariana-árok fenekét. A legutóbbi küldetés során azonban az Új-Zélandnál lévő Kermadec-árokban a tengeralattjáró összeomlott és szétszakadt, valószínűleg a nagy víznyomás miatt. A Nereus 2009-es expedíciója során a Mariana-árok tengerfenékének mintavételéről készült felvételeket láthat.

2. AZ EXTRAORDINÁRIUS MÉRHETŐSÉGEKet TNT-vel mérik.

Az óceán legmélyebb részeinek mérésére a tudósok bombaszondázást alkalmaznak, egy olyan technikát, amelynek során TNT-t dobnak az árokba, és a visszhangot egy hajóról rögzítik, ami lehetővé teszi a tudósok számára a mélység becslését. Bár a tudósok megkérdőjelezik a módszer érzékenységét, még a durva eredmények is lenyűgözőek: Eddig a Mariana-árok mellett négy másik árok – a Kermadec, a Kuril-Kamcsatka, a Fülöp-szigetek és a Tonga árok, mind a Csendes-óceán nyugati részén – 10 000 méternél (32 808 láb) mélyebbnek bizonyult.

3. JACQUES COUSTEAU VOLT AZ ELSŐ, AKI FOTÓZTA A HADAL ZÓNÁT.

Az első expedíció, amely mintákat vett a hadal-zónából, az úttörő HMS Challenger Expedíció volt, amely 1872 és 1876 között dolgozott. A fedélzeten lévő tudósoknak sikerült mintákat venniük 26 246 láb mélyről, de akkor még nem tudták megerősíteni, hogy az általuk talált állati maradványok valóban ebben a mélységben éltek-e, vagy csupán az óceán magasabban fekvő részeiről származó tengeri élőlények maradványai, amelyek haláluk után lesüllyedtek erre a mélységre. Csak 1948-ban sikerült egy svéd kutatóhajónak, az Albatrosnak 25 000 láb mélységből mintákat gyűjtenie, ami bebizonyította, hogy 20 000 lábnál nagyobb mélységben is léteznek élőlények, és így a hadalzóna lakott volt.

De csak 1956-ban Jacques Cousteau készítette el az első fényképet a hadalzónáról. Cousteau az Atlanti-óceánban lévő Romanche-árok tengerfenékére, mintegy 24 500 láb mélyre merítette kameráját, és ezzel először pillantotta meg az óceánnak ezt az addig nem látott részét.

4. ÉLŐ HALAK MÉRLEGES MEGTALÁLÁSÁT BIZONYÍTOTTUK.

A hadalzónában túlélő élőlények tanulmányozása nagy kihívást jelenthet. 2008 előtt a legtöbb fajt egyetlen, gyakran rossz állapotban lévő minta alapján írták le. (Egy tudós úgy jellemezte a legtöbb hadal-mintát, mint “múzeumi zsugorodott példányokat”). 2008-ban, a mélytengeri élőlények megértése felé tett hatalmas ugrásként, először rögzítettek felvételeket a hadal-zónából származó élő szervezetekről. A Hakuho-Maru japán kutatóhajó a Csendes-óceánban, a Japán-árokban egy szabad eséssel csalizott leszállóegységet helyezett ki, és ezzel ők lettek az első tudósok, akik élő hadal élőlényekről készítettek képeket in situ. A kamera képeket készített a hadal-csigahalakról (Pseudoliparis amblystomopsis), amelyekről úgy gondolják, hogy a hadal-mélységben a legelterjedtebb fajok. A képek meglepő módon aktív halrajokat mutattak, amelyek apró garnélarákokkal táplálkoznak – megdöntve azokat az elképzeléseket, amelyek szerint a halak ebben a mélységben magányos, lomha élőlények lennének, akik alig tudnak megélni. Egy 2016-os tanulmányban élő csigahalakat azonosítottak 26 722 láb mélységben – ez a legmélyebb élő példány, amelyet igazoltan észleltek.

5. DE NEM TUDJUK, HOGY MÉG MÉLYEN MÉLYEBBEN TALÁLHATÓK A HALAK.

A legutóbbi expedíciók, mint például a HADES projekt a Csendes-óceánban, arra utalnak, hogy 27 560 láb alatt nem találhatók halak. A hadal-zóna azonban 36 000 lábig terjed. Paul Yancey, a Whitman College tengerbiológusa feltételezi, hogy a halak 27 500 láb körül elérik a határt, mert a fehérjék ilyen nagy mélységben nem tudnak megfelelően felépülni. Ennek ellensúlyozására a mélytengeri halak kifejlesztettek egy trimetilamin-oxid vagy TMAO nevű szerves molekulát (ez a molekula adja a halak “halszagát” is), amely segíti a fehérjék működését nagy nyomáson. A sekélyvízi halak TMAO-szintje meglehetősen alacsony, míg a mélytengeri halaké egyre magasabb. Yancey azt javasolja, hogy a 27 560 láb alatt a hatalmas nyomás ellensúlyozásához szükséges TMAO mennyisége olyan nagy lenne, hogy a víz kontrollálatlanul áramlani kezdene a testükben, ami megölné a halakat.

A 27 560 láb alatt azonban más típusú élőlények is léteznek, például a garnélarákszerű hadal amphipodák. Ezek az élőlények a felülről lebegő tengeri élőlények hulladékán és holttestén élősködnek, és meglepő módon nagy mélységben is jól érzik magukat.

6. TONNÁNYI mérgező hulladékot dobtak a HADAL-övezetbe.

A hetvenes években tonnányi mérgező gyógyszeripari hulladékot – 880 Boeing 747-esnek megfelelő mennyiséget – dobtak a Puerto Rico árokba. Abban az időben Puerto Rico nagy gyógyszergyártó volt, és a lerakást ideiglenes intézkedésként engedélyezték, amíg egy új szennyvíztisztító telepet építettek. A késedelmek elkerülhetetlenül azt jelentették, hogy a lerakás az 1980-as években is folytatódott. A lerakóhelyről vett minták azt mutatták, hogy a szennyező anyagok súlyosan károsították az ökoszisztémákat, egy 1981-es tanulmány pedig “kimutatható változásokat mutatott ki a tengeri mikrobiális közösségben a hulladéklerakásra használt térségben.”

7. A HADAL MÉRLEGÉNEK TANULMÁNYA MEGFELELŐSÍTI MEGKÉPZÉSÜNKET, HOGY HOGYAN TARTHAT MEG AZ ÉLET A TÉREN.

A szélsőséges környezetben, például a hadalzónában boldoguló élőlényeket extremofiloknak nevezik. Ezek az élőlények képesek elviselni a nagyon alacsony hőmérsékletet, a nagy nyomást, és kevés oxigénnel vagy oxigén nélkül is képesek túlélni. E rendkívüli állatok tanulmányozása nagyszerű meglátásokat nyújthat a tudósok számára, jelezve, hogyan maradhat fenn az élet az űrben, ahol nincs oxigén. Az olyan mikroorganizmusokat, mint a Pyrococcus CH1, mélytengeri nyílásokban találták meg, és ezzel a tudósok képet kaptak arról, hogy milyen típusú élet létezhet olyan bolygókon, mint például a Jupiter holdja, az Europa.

8. SZUPERGIÁNTOK LÉTEZNEK A HADAL ZÓNÁBAN.

A hadal zónában talált egyik legizgalmasabb nevű élőlény a rejtélyes szuperóriás, más néven Alicella gigantea. Ez a kétéltű legalább hússzor akkora, mint sekélyebben élő rokonai. Ettől szuper izgalmasan hangzik, amíg rá nem jövünk, hogy ezek még mindig a szerény homokugrálóval rokon apró lények – egy apró állat, amelyet gyakran találunk a tengerparton a hínárból nagy sebességgel kiugrani. A valaha talált legnagyobb szuperóriás példány egy 13,4 hüvelyk hosszú nőstény volt, amelyet egy árokban találtak a Csendes-óceánban.