A “Én-generáció” kifejezés az Egyesült Államokban a baby boomer generációra és az önző tulajdonságokra utal, amelyeket egyesek társítottak hozzá. A baby boomereket (az 1946 és 1964 közötti baby boom idején született amerikaiakat) az 1970-es években Tom Wolfe író nevezte el “Én-generációnak”; Christopher Lasch egy másik író volt, aki a nárcizmus kultúrájának a fiatalabb generáció körében történő felemelkedéséről nyilatkozott. A kifejezés megragadta a közvéleményt, egy olyan időszakban, amikor az “önmegvalósítás” és az “önkiteljesedés” olyan kulturális törekvésekké váltak, amelyeknek a fiatalok állítólag nagyobb jelentőséget tulajdonítottak, mint a társadalmi felelősségvállalásnak.
A futás és más egészségügyi és diétás trendek az Én-generációval váltak mainstreamé. Forrás: M: Wikipedia/Public Domain
A kulturális változás az Egyesült Államokban az 1970-es években, amelyet a baby boomerek éltek meg, összetett. Az 1960-as évekre úgy emlékszünk, mint a politikai tiltakozások, az új kulturális tapasztalatokkal való radikális kísérletezés (szexuális forradalom, happeningek, a keleti vallások mainstream tudatosítása) idejére. A polgárjogi mozgalom komoly célokat adott a lázadó fiataloknak, amelyekért dolgozhattak. A kulturális kísérletezést azzal indokolták, hogy az a spirituális vagy intellektuális megvilágosodás felé irányult. Az 1970-es évek ezzel szemben az idealista politikából való kiábrándulás időszaka volt a fiatalok körében, különösen Richard Nixon lemondása és a vietnami háború vége után. A fiatalok körében elfogadhatóvá vált a bocsánatkérés nélküli hedonizmus, ami az akkoriban népszerű diszkózenében jutott kifejezésre.
“Az új introspektivitás a munkára és a kielégülés elhalasztására összpontosító hagyományos hiedelmek kialakult halált hirdette, és egy fogyasztásorientált életmódetika megjelenését, amelynek középpontjában a megélt tapasztalat és a napi életmódválasztás közvetlensége állt.”
A hetvenes évek közepére Tom Wolfe és Christopher Lasch kritikusan szólalt fel a nárcizmus kultúrája ellen.” Ezek a kritikák az amerikai populáris médiában széles körben elhangzottak.
A diszkók és az éjszakai klubok népszerűvé váltak az Én generációs szinglik körében az 1970-es években. A nagy gazdasági világválság idején felnövő idősebb generációra jellemző vonásokkal szembeni reakció lehetett az olyan ifjúsági kultúra kialakulása is, amely ennyire az önmegvalósításra összpontosított. Ez a generáció az önfeláldozással kapcsolatos értékeket tanult. A gazdasági világválság nélkülözései megtanították azt a generációt arra, hogy keményen dolgozzon, spóroljon, és ne költse el a pénzt; hogy becsülje meg a családi és közösségi kötelékeket. Az intézményekhez való hűség, a hagyományos vallási hit és más közös kötelékek voltak azok, amelyeket ez a generáció az ország kulturális alapjainak tekintett. A baby boomerek fokozatosan, nagy számban elhagyták ezeket az értékeket, ami az 1970-es évek során szilárdult meg.
Az egészség és a testmozgás divatja, a New Age spiritualitás, a diszkók és a pezsgőfürdő partik, az olyan önsegítő programok, mint az EST (Erhard Seminars Training), és az önsegítő könyvipar növekedése az 1970-es években a baby boomerekkel azonosították magukat. Az 1970-es években a rendelkezésre álló jövedelemmel rendelkező baby boomerek által lelkesen fogyasztott életmódtermékek marketingje a kultúra megkerülhetetlen részévé vált. A Revlon marketingesei kutatást végeztek a fiatal nők kulturális értékeiről az 1970-es években, amelyből kiderült, hogy a fiatal nők arra törekedtek, hogy a férfiakkal versenyezzenek a munkahelyen, és független egyéniségként fejezzék ki magukat. A Revlon piacra dobta a Charlie nevű “életstílus” parfümöt, amelynek marketingje az 1970-es évek új nőinek értékeit igyekezett elbűvölni, és ez lett a világ legkelendőbb parfümje.
A baby boomerek önvizsgálatát és az önmegvalósításra való összpontosításukat komolyan vizsgálták a popkultúrában. Az olyan filmek, mint az Egy hajadon nő (1978), a Kramer kontra Kramer (1979), a Hétköznapi emberek (1980) és a The Big Chill (1983) a baby boomerek belső küzdelmeit széles közönség elé tárták. Az 1970-es évek életének önfeledt oldalát a Manhattan (1979) című filmben éles és néha megrendítően szatirikusan ábrázolta. Még több fanyar gúnyrajzot tartalmazott a Sampon (1975) és a Benjamin közlegény (1980). A Me-generációt utólag is szatirizálták, ahogy az “X-generációnak” nevezett nemzedék elérte a felnőttkort, például a Parenthood (1989) című filmben. A Forrest Gump (1994) összegezte az évtizedet Gump 1970-es évekbeli, terepfutó kocogós értelemkeresésével, tréningruhával kiegészítve, amelyet a korszakban ugyanúgy viseltek, mint divathordozót, mint sportolási szükségletet.
A Me-generáció nagyrészt a szórakoztató és fogyasztói kultúrát öleli magára. By Seattle Municipal Archives from Seattle, WA – Pedestrians on First Avenue, 1975Uploaded by jmabel, CC BY 2.0,
A Me-generáció én-első attitűdjének szatirizálása talán a Seinfeld című televíziós sitcommal érte el csúcspontját, amely nem tartalmazott tudatos erkölcsi fejlődést a baby boomer karakterek számára, inkább az ellenkezőjét. Nem voltak benne olyan cselekmények sem, amelyek tanulságokkal szolgáltak volna a nézők számára. Ez egy “show a semmiről” volt, és alkotói tudatosan tartották ezt az álláspontot.
Az “én-generáció” kifejezés az évtizedek során fennmaradt, és sok amerikai számára a baby boomerek szinonimájává vált. Nem minden fiatal felnőtt volt azonban elragadtatva a mainstream kultúra által felkínált életmódválasztásoktól. Az 1970-es évek a fiatalok körében is a növekvő munkanélküliség, a hagyományos társadalmi intézményekbe vetett hit folyamatos eróziója, valamint sokak számára a politikai és ideológiai céltalanság korszaka volt. Ez volt az a környezet, amely Amerika elégedetlen fiataljainak a punk rock felé való vonzódását előidézte. 1980-ra, amikor Ronald Reagant elnökké választották, az amerikai baby boomerek egyre nagyobb része is elkezdett a konzervatív politikai és kulturális prioritások felé fordulni.
Ugyanakkor a címke mögött meghúzódó realitások sem kerülték el a figyelmet. Ahogy a keleti vallások és az olyan rituálék, mint a jóga, az 1970-es években elterjedtek, legalábbis egy író megfigyelte, hogy a New Age megrontotta a neovedantista gyakorlók által tanított “önmegvalósítás” népszerű értelmezését, a spirituális megvalósítástól a “önmegvalósítás” felé. A baby boomerek vezető rétegét, akik az 1960-as években ellenkultúrás “hippik” és politikai aktivisták voltak, rokonszenvesen “Most generációnak” nevezték, szemben az Én generációval