A Deconstruction of “This Be The Verse,” by Philip Larkin

This Be The Verse
– Philip Larkin

They f*@k you up, your mum and dad
They may not mean to, but they do.
Megtömnek téged a hibáikkal, amik nekik voltak
És hozzáadnak néhány pluszt, csak neked.

De őket is f*@szták a maguk módján
A régimódi kalapos és kabátos bolondok,
Akik félig nyálasan-stern
És félig egymás torkának estek.

Az ember átadja a nyomorúságot az embernek.
Mélyül, mint a part menti polc.
Lépj ki, amilyen korán csak tudsz,
És magadnak se legyen gyereked.

Philip Larkin kijelentéssel, szinte parancsnak ható megvilágosodással titulálja versét: “Ez legyen a vers”! Rögtön úgy tűnik, mintha kijelentené nekünk; “Megvan! Ez az! Ez a versek verse: Az élet értelme!” Mert mi értelme van a költészetnek, ha nem az élet felfedezése, annak keresése, hogy kik vagyunk, és mit jelent mindez, hogy itt vagyunk, hogy létezünk. A romantikus költők szerint a költészet az élet lényege, ez köti össze a világegyetemet, a költészet a középpont. Minden a költészet körül forog, és az ő szemével nézve nagyobb kinyilatkoztatás a létezésünk megértésében. Legalább Shakespeare óta köztudott, hogy a költészet örök, minden időn túli, és Larkin a klasszikus angol nyelv használata a címben visszavezet minket a reneszánsz korba. Larkin mintha azt kiáltaná nekünk, hogy vegyük komolyan ezt a verset, hogy olyan titokba fogunk beavatni, amely még a régi klasszikus költők által átadott kinyilatkoztatásokkal is vetekszik! Mi tehát ez az életnyilatkozat?

“Elb*@sznak, anyád és apád”. Mi? Ez lenne az?! Hogy a szüleim miatt vannak problémáim? Hát ez nem újdonság, ez nem egy mély kinyilatkoztatás. Talán még nem értette meg a lényeget. “Lehet, hogy nem akarják, de mégis megteszik. / Teleraknak téged a hibáikkal, amik nekik voltak, / És hozzáadnak néhány pluszt csak neked.”

Mit akar mondani ez az első strófa? A szüleink hoznak minket a világra, és úgy tűnik, csak arra képesek, hogy elcsesszenek minket. Hiába próbálnak jó életet adni nekünk, hiába próbálnak megtanítani arra, hogy jól éljünk és boldogok legyünk, nem tudnak. Csak a saját hibáikat tudják továbbadni, sőt, azokhoz még néhány plusz hibát is hozzá tudnak adni. Tehát nem csak a szüleid rossz tulajdonságait örökölöd, hanem az, hogy ők elszúrták, úgy hat rád, hogy újabb rossz tulajdonságok válnak a részeddé. Ez alól nincs menekvés. De itt a jó hír, ha így akarod nevezni; nem a te hibád! Az összes rossz dolgot, amit tettél, minden hibát, amit valaha elkövettél, minden panaszt, amit valaha valaki tett veled kapcsolatban, ne bosszankodj, most már csak a szüleidre háríthatod a felelősséget. Gondolj a következményekre, ha a problémáid azért vannak, mert a szüleid elb*@szott téged, akkor tényleg nem vagy felelős semmiért. Ha nem vagy felelős a tetteidért, akkor minek törődj vele; csak tedd, amit akarsz, függetlenül a következményektől. Nem a te hibád, hogy olyan vagy, amilyen vagy, akkor miért kellene személyes felelősséget vállalnod azért, hogy változtass magadon?

Várj. Mi van ezzel a második strófával. Talán ott több válasz van: “De sorra f*@sztották őket / A régi stílusú kalapos és kabátos bolondok, / Akik félig sápadtan-csillogva / félig egymás torkának estek”. Szóval… akkor nem a szüleink tehetnek róla. Akkor kinek a hibája? Ó, az ő szüleiké! De várjunk csak, ha a nagyszüleink elb*@szták a szüleinket, akik elb*sztak minket, mert ők is elb*sztak a maguk részéről, akkor logikus, hogy a nagyszüleinket is elb*szták a szüleik, és így tovább, és így tovább. Tehát akkor Larkin azt akarja mondani, hogy mindannyian egy rakás részeges vagyunk, akik folyton egymással veszekednek. És hogy minden generáció csak átadja a romlottságát a következőnek, és minden új generáció kap még néhány gonoszságot hozzá. Nincs egyetlen jó sem, nem, még egy sem. Micsoda lefelé tartó spirál! Fogalmam sem volt róla, hogy az életem ennyire rossz. Kell lennie valami kiútnak ebből!

Larkin szerint sajnos nincs. “Az ember átadja a nyomorúságot az embernek. / Mélyül, mint a tengerparti part menti polc.” Csapdába estünk. Nincs kiút. Börtönben vagyunk, a puszta létezésünk által bezárva. A minket körülvevő világ egy börtön, fogva tartanak minket a gondolataink, mert képtelenek vagyunk kitörni belőlük, ők irányítanak minket, nem pedig fordítva. Nemzedékről nemzedékre öröklődve hibáink, átkaink úgy mélyülnek, mint egy tengerparti polc, és bármennyire is szépnek gondoljuk a valóságunkat, az csak a halálra nőtt halál. Ennek rabszolgái vagyunk, a halál az ereinkben van, és elménk a romlottság csapdájába esett. Micsoda nyomorult ember vagyok! Ki fog megmenteni ettől a haláltesttől?

Larkin tanácsa? “Szállj ki, amilyen korán csak tudsz, / És magadnak se legyen gyereked”. Szüntess meg minden létezést. Ó, ez szép, milyen kellemes. Mivel mindannyian ezeknek a hibáknak, a romlott létezésnek a rabjai vagyunk, akkor igaz, mindannyiunknak meg kellene halni. Csak adjuk fel, mert nincs kiút. Nincs remény semmire, mert mindannyian arra törekszünk, hogy mindenkit meg*@szunk, mert mindannyian magunk vagyunk meg*@szva. Mi legyen a vers? Mi az élet értelme, amit ez a vers kínál nekünk? Semmit. Ez az élet értelme, Larkin kijelenti, hogy nincs, csak létezünk a fájdalomban és a nyomorúságban, amely semmilyen irányba sem tart.”

Larkin ebben a versben a család mítoszát próbálja dekonstruálni. Elutasítja azt az elképzelést, hogy az apa és az anya bármi pozitívumot tudna nyújtani a gyermekeiknek. Lényegében lerombolja a nukleáris családot, és végső soron teljesen dekonstruálja a társadalmat és az emberiség státuszát. Ezzel azonban megteremti a nihilizmus és az apátia saját mítoszát. A család ideológiájának biztonságos helynek kellene lennie az emberi lények számára, ahol felnőhetnek és megérlelődhetnek. Anyának és apának van néhány gyereke, szeretik őket, és megpróbálják megtanítani őket arra, hogyan boldoguljanak a világban. Lényegében hogyan legyenek jó alattvalók. Sajnos anya és apa maguk sem mindig jó alattvalók, ezért jön valaki, mint Larkin, és megpróbálja eloszlatni a jó szülő mítoszát.

Mivel azonban megpróbál kitörni ebből az ideológiai államapparátusból*, ahogy Althusser nevezné, Larkin csak a sajátját hozza létre. Egy új valóságot (egy új mítoszt), ahol a jó alattvalók jobban tudják, hogy nem szabad gyermeket hozni egy ilyen gonosz világba. Mivel ők maguk valószínűleg nem fognak ezen a ponton megszűnni létezni, ezek a jó alanyok megengedik maguknak, hogy felszabaduljanak a felelősség alól, hogy jobb emberré nőjenek és érjenek. Hogy miért? Mert nem az ő hibájuk, hogy elcseszettek, hanem a szüleiké. Ezért azonnal újra belépnek abba az ideológiai államapparátusba, amelyből megpróbáltak kitörni, és ismét rossz alanyokká válnak.

A “nem az én hibám” gondolata éppúgy mítosz, mint az, hogy minden család tökéletes alanyokat szül. Lehet, hogy nem tudunk kitörni a világunkból, a valóságról alkotott elképzelésünkből, amit ránk hagyományoztak, de az igazság az, hogy megvan a szabadságunk, hogy olyan döntéseket hozzunk, amelyek jóra vagy rosszra alakítják a körülöttünk lévő valóságot. Felelősséggel tartozunk azért, hogy olyan döntéseket hozzunk, amelyek nemcsak nekünk, hanem a körülöttünk élőknek is hasznára válnak. Különösen nagy felelősségünk van abban, hogy olyan döntéseket hozzunk, amelyek a gyermekeink javát szolgálják.”

Larkin címe kettős jelentéssel is szolgálhat számunkra. Jelentheti a kifinomulatlan, köznapi beszédet is, jelezve, hogy a vers beszélője tudatlan, és nem tud jobbat. A költészetet évszázadokon át nagy becsben tartották, sőt az élet értelmét is megtestesítette. Hasonlóképpen, a nukleáris családot úgy értelmezték, mint ami összeköti a társadalmat, valóságszerkezetünk középpontját. A magas költői nyelvezet összetéveszthető volt a címben szereplő tudatlan beszéddel. A család magas hívószava, mondhatja Larkin a vers törzsében, a “mamád és papád” tudatlansága miatt elérhetetlen. De ahelyett, hogy felelősséget vállalna azért, hogy meggyógyuljon a szülei által okozott problémákból, Larkin elköveti azt a hibát, hogy megpróbálja eltávolítani magát valamitől, ami túlságosan is a része. Ahelyett, hogy megoldásokat keresne az általa kitett probléma megváltoztatására, Larkin úgy dönt, hogy a nyomorúságban marad, holott választhatta volna az öröm átadását az embereknek. “Akik a bűnös természet szerint élnek, azoknak az jár az eszükben, amit ez a természet kíván; de akik a Lélek szerint élnek, azoknak az jár az eszükben, amit a Lélek kíván. A bűnös ember elméje a halál, de a Lélek által irányított elme az élet és a békesség…” Róma 8:5-6.

Peter L Richardson
11/5/2002

*Ideológiai államapparátusok:

Mivel Louis Althusser úgy vélte, hogy vágyaink, választásaink, szándékaink, preferenciáink, ítéleteink stb. a társadalmi gyakorlatok következményei, szükségesnek tartotta elképzelni, hogy a társadalom hogyan teszi az egyént a saját képére. A kapitalista társadalmakban az emberi individuumot általában olyan szubjektumnak tekintik, amely fel van ruházva azzal a tulajdonsággal, hogy öntudatos, “felelős” ágens. Althusser számára azonban az ember képessége, hogy önmagát ily módon érzékelje, nem veleszületetten adott. Inkább a kialakult társadalmi gyakorlatok struktúrájában sajátítják el, amelyek az egyénekre a szubjektum szerepét (forme) róják. A társadalmi gyakorlatok egyrészt meghatározzák az egyén tulajdonságait, másrészt képet adnak neki arról, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezhet, és milyen határai vannak az egyes egyénnek. Althusser azt állítja, hogy számos szerepünket és tevékenységünket a társadalmi gyakorlat adja: például az acélmunkások előállítása a gazdasági gyakorlat része, míg az ügyvédek előállítása a politikai-jogi gyakorlat része. Az egyének más jellemzői azonban, mint például a jó életről vallott meggyőződésük vagy az én természetéről szóló metafizikai reflexióik, nem könnyen illeszkednek ezekbe a kategóriákba. Althusser szerint értékeinket, vágyainkat és preferenciáinkat az ideológiai gyakorlat neveli belénk, az a szféra, amelynek meghatározó tulajdonsága, hogy az egyént szubjektumként konstituálja. Az ideológiai gyakorlat az ideológiai államapparátusnak (ISA) nevezett intézmények összességéből áll, amelyek közé tartozik a család, a média, a vallási szervezetek és – ami a legfontosabb – az oktatási rendszer, valamint az általuk propagált eszmék. Nincs azonban egyetlen ISA, amely azt a hitet termeli ki bennünk, hogy öntudatos ágensek vagyunk. Ehelyett ezt a meggyőződést annak megtanulása során alakítjuk ki, hogy mit jelent lánynak, iskolásnak, feketének, acélmunkásnak, tanácsosnak és így tovább.”

from: http://en.wikipedia.org/wiki/Louis_Althusser

.