A fóbiák története

Az emberi viselkedés nem mindig logikus. Néha olyan dolgokat teszünk, amikről megígértük magunknak, hogy semmiképpen sem fogjuk megtenni – no siree! Ma nem nyúlok még egy sütiért. Nem! Szó sem lehet róla! … és nézzük, ahogy a kezünk mégis felnyúl, és elkapja azt a csokis sütit.

Az egyik furcsa dolog, amire az elménk képes, hogy félni kezd olyan dolgoktól, amelyekről logikusan tudjuk, hogy nem veszélyesek. Az a kis harisnyakígyó nem árthat nekem! Az oltás beadása biztonságos – nincs mitől elájulni! A repülőgépek biztonságosak! Igaz?

Mondd ezt az elmédnek. Tény, hogy sokunknak erős, akár kontrollálhatatlan félelemreakciói vannak ártalmatlan (vagy csak enyhén fenyegető) dolgokra. Ezek a reakciók kellemetlenek, és akár meg is zavarhatják az életünket. Ezeket a reakciókat fóbiáknak nevezzük.

A legtöbbször az emberek a fóbiát a “félelem ___-től” kifejezéssel definiálják. A legtöbb fóbiának olyan szakkifejezése van, amely görög vagy latin kifejezéssel kezdődik, és a -fóbia utótaggal végződik, mint például az ophidiophobia (félelem a kígyóktól), a trypanophobia (félelem az injekcióktól) vagy az aviophobia (félelem a repüléstől).

A fóbiák áttekintése a történelemben

A fóbiák valójában gazdagok, változatosak és összetettek. Tudjuk, hogy az embereknek évezredek óta vannak fóbiáik. De csak a közelmúltban tudtunk meg sokat ezekről a félelmekről – vagy egyáltalán eleget ahhoz, hogy fóbiáknak nevezzük őket.

A fóbiás problémákra vonatkozó első írásos utalásunk az ókori görög orvos, Hippokratész (i. e. 470-410) műveiben található. Hippokratész számos betegségeiről és problémájáról írt, és megfigyeléseit tartalmazó kötetei közül ma is sokat olvashatunk.

Egyik művében (a Járványtan hetedik könyve címmel) Hippokratész leír egy Nikanor nevű férfi állapotát.

Amikor Nikanor italozni ment, megrémült a zenészek által játszott fuvolától (vagy talán a fuvolamuzsikától?). Ahogy Hippokratész írta: “Amikor a furulyás játszani kezdett, a zene azonnal olyan nagy rémületbe ejtette, hogy nem tudta elviselni a rendetlenséget”. (Furcsa módon a fuvolamuzsika csak éjszaka zavarta Nikanort – valamiért nappal semmi baja nem volt.)

De valójában nem Hippokratész találta ki a fóbia kifejezést. Ezt a szót csak közel 500 évvel később használták, amikor egy római orvos, Celsus a hidrofóbia (szó szerint: víziszony) szót használta valakinek a leírására, aki látszólag a veszettség miatt rettegett a víztől. (Az előrehaladott veszettségben szenvedő embereknek óriási szomjúságuk lehet, de képtelenek inni, és idegenkednek a víztől.)

De honnan vette a római fűrészcsontú Celsus a fóbia kifejezést? Egy görög istentől.

Phobosz a görög háború istenének, Kosnak a fia volt. A történet szerint Phobos ijesztő és félelmetes fickó volt – olyannyira, hogy a harcosok a pajzsaikra festették a képét, hogy az ellenséget valósággal megijesszék, és rémülten meneküljenek. A fóbiás reakció tehát arra hasonlít, mintha valaki rettegne valamitől.

A fóbia szó első viszonylag modern használata csak 1786-ban történt, amikor (az Oxford English Dictionary szerint) egy ismeretlen író a Columbian Magazine-ban úgy határozta meg a szót, hogy “Egy képzeletbeli gonosztól való félelem, vagy egy valós gonosztól való indokolatlan félelem.”

A szó (tudomásunk szerint) csak 1801-ben bukkan fel újra nyomtatásban, de az 1800-as évek végére az emberek már sokat használták a kifejezést.

Az 1800-as évek végén az orvostudósok a pszichológiai problémák egyértelmű, tudományos kategóriáinak megalkotásával voltak elfoglalva.

Modern korunkban, amely hozzászokott ahhoz, hogy ismerjük a pszichológiai tényeket magunkról és másokról (például: Ön introvertált vagy extrovertált? valószínűleg van véleménye a témáról!), meglepő lehet, hogy alig több mint száz évvel ezelőtt még nem léteztek egyértelmű, rendezett kategóriák a pszichológiai problémákra. Így az Ön fóbiáját talán figyelmen kívül hagyták vagy félreértették, mint valami homályos őrültséget, de senki sem tudott volna sokat mondani róla.

Ez az egész kezdett megváltozni, amikor az orvosok elkezdték felismerni, hogy sok, egymástól látszólag teljesen különböző pszichológiai probléma valójában ugyanaz az alapprobléma. Lehet, hogy az egyik ember túlságosan fél elhagyni a házát, a másik csupán a nyilvános beszédet kerüli, a harmadik pedig a kígyóktól való félelem miatt még csak nem is álmodik arról, hogy a kertjébe menjen.

1895-ben Sigmund Freud (1856-1939) bécsi neurológus, a pszichoanalízis tudományának megalapozója észrevette, hogy míg bizonyos dolgok a legtöbb embert legalább egy kicsit felzaklatják (undorítóak) (például a kígyók, a halál vagy a megbetegedés), más dolgok csak néhány embert zavarnak (például a félelem a ház elhagyásától). Évekkel később Freud egy Hans nevű kisfiúról írt, aki, miután az utcán megrémült egy lótól, erős félelem alakult ki benne a lovaktól. (Freud úgy vélte, hogy a félelem valójában – öntudatlanul – a fiú apjától való félelem volt, ami az anyja iránti szeretetteljes érzelmeivel függött össze.) Más korabeli kutatók is elkezdték azt feltételezni, hogy a fóbiák különálló mentális állapotok.

Sok modern pszichoanalitikus úgy véli, hogy az olyan pszichológiai problémákat, mint a fóbiák, az elme konfliktusai okozhatják – általában olyan konfliktusok, amelyekről a személy nem is tudatosulnak benne. Tehát a fóbiát olyan vágyak és félelmek összeütközése okozhatja, amelyek túlságosan kellemetlenek ahhoz, hogy a személy hagyja magát tudatosan tudatosítani … így az érzések “a föld alá kerülnek”, és látszólag értelmetlen problémaként, például fóbiaként jelennek meg.

A fóbiák azonban csak 1947-ben váltak külön diagnosztikai kategóriává a Betegségek Nemzetközi Osztályozásában. (Az Amerikai Pszichiátriai Társaság 1951-ben osztályozta őket.)

Az 1960-as években megfigyelték, hogy a fóbiák alapvetően három meglehetősen különböző fajtára vagy kategóriára oszthatók: agorafóbia, szociális fóbia és specifikus fóbiák. Ez megalapozta a fóbiák ma is használatos osztályozását.

Ma már sokkal többet tudunk a fóbiákról és a hasonló állapotokról, mint az ókorban – még többet, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Különösen arról értünk meg sokkal többet, hogy milyen biológiai és pszichológiai folyamatok okozhatnak fóbiákat.

Amint látni fogja (vagy meg fogja érteni, ha megveszi a könyvemet), a fóbiáknak a túlélés szempontjából sok értelme van. Sőt, lehet, hogy ugyanazok a dolgok, amelyek a fóbiákat előidézik, biztosították azt is, hogy fajunk elég sokáig fennmaradt ahhoz, hogy önök ezt olvassák!