A PLOS ONE nyílt hozzáférésű folyóiratban megjelent tanulmány szerint egy kutató érdekes új részleteket tárt fel az őskori óriáskenguruk egy csoportjáról.
A tudós szerint ezeknek az úgynevezett “sthenurine” kenguruknak a koponyája rendkívül specializált volt, ami erőteljes harapást biztosított az állatoknak, ami lehetővé tette számukra a kemény ételek elfogyasztását.
Modern társaikkal ellentétben ezek a kenguruk valószínűleg két lábon jártak, hasonlóan az emberekhez, ahelyett, hogy ugrálva mozogtak volna. Ez az állatcsalád – amelyet néha “rövid arcú kenguruként” emlegetnek – a késő pleisztocén időszak végére (körülbelül 126 000 és 5000 évvel ezelőtt között) már mind kihalt.”
“A sthenurine kenguruk a robusztus erszényes növényevők egy teljesen kihalt csoportja, amely a miocén korszakban alakult ki, és az ausztráliai jégkorszak alatt termékenyen diverzifikálódott” – írja a tanulmány szerzője, D. Rex Mitchell, az Arkansasi Egyetem munkatársa a Newsweeknek.
“Jelenleg 6 nemzetség 26 faja ismert Ausztrália-szerte, köztük a valaha létezett legnagyobb kenguru, a Procopton goliah” – mondta. “Általában egészen máshogy nézhettek ki, mint a mai kenguruk, vastagabb testtel, hosszú, izmos karokkal, meghosszabbított ujjakkal, gyakran csak egyetlen nagylábujjjal mindkét lábon, és doboz alakú fejjel, amely inkább a koalákéhoz hasonlított.”
A sztyeppei kenguruknak erősen felépített koponyájuk, rövid orruk, nagy állkapcsuk és fogaik voltak, ami a tudósok szerint korábban arra utalt, hogy kemény táplálékot, például érett leveleket, szárakat és ágakat fogyasztottak.
Hogy megállapítsa, hogy ez valóban így van-e, Mitchell azt az elképzelést tesztelte, hogy e kenguruk koponyájának felépítése elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy megbirkózzon a harapásaik által keltett nagy erőkkel.
Ezért Mitchell digitálisan újraalkotta a Simosthenurus occidentalis nevű sztyeppei kengurufaj koponyáját, amely a késő pleisztocénben a mai Ausztrália területén barangolt, amíg körülbelül 42 000 évvel ezelőtt ki nem halt.
“Egy januárban közzétett tanulmányomban ezt a fajt vizsgáltam alakelemzés és biomechanikai szimulációk segítségével” – mondta Mitchell. “Az eredmények azt mutatták, hogy a kihalt kenguru koponyája a vizsgált modern kori erszényes növényevők közül a koalához volt a leginkább hasonló alakú.”
Ez a kenguru azonban abban is különbözött az összes összehasonlított fajtól, hogy mélyebb koponyája, nagyon széles homloka és hatalmas arccsontjai voltak. A legújabb tanulmány célja az volt, hogy azonosítsa a koponya e megerősített, csontos vonásainak jelentőségét, és hogy lehetővé tették-e a speciális táplálkozási viselkedést.
“A Simosthenurus occidentalis egy jól reprezentált sztyeppei faj, amelynek maradványait Ausztrália déli felének nagy részén megtalálták. A faj meglehetősen nagyra nőtt, körülbelül olyan magasra tudott állni, mint egy felnőtt ember, és a becslések szerint körülbelül 118 kilogrammos lehetett – mintegy 30 kilogrammal nehezebb, mint a mai legnagyobb kenguruk. Ez teszi érdekes fajjá a tanulmányozásához, mint Ausztrália kihalt megafaunájának képviselőjét” – mondta.”
A digitális modellt használva, amelyet az egyik S. occidentalis példányból készült, Mitchell szimulálta az állat harapását, és összehasonlította azt a koalák harapásával.
“A moláris és premoláris harapás szimulációit végeztük el, hogy megvizsgáljuk az erők eloszlását a koponyán” – mondta. “Mivel a koala a leghasonlóbb koponyaformával rendelkező mai faj, az eredményeket egy koala modelljeivel hasonlítottuk össze, amelyeken ugyanazokat a szimulációkat végeztük el.”
Ezek a szimulációk azt mutatták, hogy a pofacsontok az S. occidentalis nagy izmokat támasztottak alá, amelyek megakadályozták az állkapocs elmozdulását, amikor az állat erőteljes harapását használta.
“Érdekes módon a rövid arcú kenguru modellekről kiderült, hogy a hátsó fogak harapása során sokkal nagyobb a sérülés kockázata, mint a koala modelleknél” – mondta Mitchell. “Ennek az az oka, hogy a fogai sokkal nagyobbak voltak, és messzebbre nyúltak hátra az állkapocsízületek felé. Ez nagymértékben megnövelte, hogy az állat milyen erősen tudott harapni, ugyanakkor harapás közben megnövelte az állkapocs ficamának kockázatát is.”
“Azt találtam azonban, hogy a hatalmas arccsontjainak belső felületén található izom megnagyobbítása segítene csökkenteni ezt a kockázatot” – mondta. Ez az izom megnagyobbodott az óriáspandánál is, egy másik hasonló méretű állatnál, amely vastag, ellenálló növényzettel, például bambusszal táplálkozik.”
A tudós megállapította továbbá, hogy a koponya elülső részének és tetejének csontjai elegendő szerkezeti támaszt nyújtanak ahhoz, hogy ellenálljanak a csavaró erőknek, amelyek e harapások során keletkeztek volna.
“Ez a vizsgálat kimutatta, hogy a rövid arcú kenguru modell sokkal hatékonyabban ellenállt a csavarásnak, mint a koala az ilyen harapások során” – mondta Mitchell. “Mély koponyája és széles homloka egyenletesebben oszthatta el a stresszt, megakadályozva a túlzott csavarodást és megvédve a sérüléstől.”
Ez az eredmény alátámasztja a rövid arcú kenguruval kapcsolatos korábbi feltételezéseket, miszerint a legkeményebb, legvastagabb növényzetet, amelyet megehetett, például a fák és bokrok fás gallyait és ágait, közvetlenül a premoláris és moláris fogaihoz táplálhatta, hogy azokat összetörje vagy más módon széttörje. Az ilyen műveletek hasonlónak tűnnek ahhoz, ahogyan az óriáspandák a bambuszt zúzzák” – mondta.”
Ezek az eredmények együttesen arra a következtetésre vezették Mitchell-t, hogy a sthenurine csoportba tartozó kenguruk ezen alkalmazkodásoknak köszönhetően képesek voltak erőteljes harapásokra, ami lehetővé tette számukra, hogy olyan kemény táplálékot fogyasszanak, amelyet más fajok nem voltak képesek elfogyasztani.
“A kutatás alátámasztja azt a hipotézist, hogy legalább néhány rövid arcú kenguru képes volt megmaradni a sűrű és fás, rossz minőségű növényzeten alacsony termelékenységű időszakokban, például a szárazságok, valamint az elhúzódó jégkorszakok és az ezzel járó kontinentális kiszáradás idején” – mondta. “Az a képesség, hogy olyan növényi részeket tudtak fogyasztani, amelyeket más korabeli növényevők nem tudtak, versenyelőnyt jelenthetett számukra a nehéz időkben.”
A S. occidentalis ebben az értelemben hasonlít az olyan modern állatokhoz, mint az óriáspanda, amely szintén kemény táplálékot eszik bambusz formájában.
“A hasonlóság e kenguru és az óriáspanda koponyája között jó példát nyújt a konvergens evolúcióra, amikor a koponya hasonló jellemzői egymástól függetlenül fejlődtek ki, hogy potenciálisan hasonló funkciókat szolgáljanak” – mondta Mitchell.