Ösztönösen nyúlok annak a személynek a kezéért, akivel randizom, amikor együtt vagyunk a nyilvánosság előtt. Pánikban és frusztrációban is megragadtam már a gyermekeim kezét, hogy megvédjem és kordában tartsam őket. Ölelkezés közben is fogtam már a kezüket. Fogtam már idegenek kezét az anonim alkoholisták találkozóin. Csatlakoztam körökhöz, és fogtam csapattársak kezét meccsek előtt és után. De miért tesszük ezt? Miért találnak értelmet a szerelmesek, a szülők, a barátok és az idegenek a kéztartásban? Az okok csodálatosan hasznosak.
Az érintés jó közérzetet keltő vegyi anyagokat termel.
A másik emberrel való pozitív érintés olyan kémiai reakciót vált ki az agyunkban, amely oxitocint termel, amelyet ölelkezési hormonnak is neveznek, mert akkor szabadul fel, amikor összebújunk egy másik emberrel vagy szociálisan kötődünk. Ez a jó közérzetet keltő vegyi anyag javítja mentális és fizikai egészségünket. A másik emberrel való kézenfogás csökkentheti a depressziót és a szorongást, és csökkentheti a fájdalmat és a vérnyomást. Az American Pain Society’s Journal of Pain című folyóiratban 2016-ban megjelent tanulmány kimutatta, hogy amikor a szeretteink kezet fogtak, csökkent a fájdalomszintjük. Egy másik, a Psychological Science című folyóiratban megjelent tanulmány pedig kimutatta (MRI-készülékekkel), hogy a szeretteinkkel való kéztartás csökkenti a stresszt.
Amikor megfogjuk annak a személynek a kezét, akivel romantikus kapcsolatban állunk, az az intimitás és a biztonságérzet egy plusz rétegét hozza létre. Megtapasztaljuk az “interperszonális szinkronizációnak” nevezett hűvös folyamatot is – a másik személy fiziológiai tükrözését. A légzési mintáink elkezdenek egyezni a partnerünkével, amikor fogjuk a kezét; ez hasonló ahhoz, mint amikor valaki járása egyezik a járásunkkal járás közben. Ha szinkronban vagyunk a partnerünkkel, az erősíti a kapcsolatot, ami bizalomba és biztonságba csap át. Mindezektől nagyon jól érezzük magunkat.
A kéztartás a szeretet jele.
Vannak barátaim, akik nem romantikus módon fogják egymás kezét. Egyszerűen odanyúlnak és megfogják egymás kezét, amikor együtt ülnek, vagy amikor együtt sétálnak. Láttam felnőtt felnőtteket, akik ugyanolyan könnyedén fogják a szüleik kezét, mint a saját gyerekükét. Ez egy vizuális jele annak, hogy valakivel kapcsolatban érzik magukat, és ez egy kézzelfogható módja annak, hogy érezzék ezt a közelséget. Egyes országokban és kultúrákban a kézfogás – még az azonos neműek között is – a törődés általános jele. Az arab és indiai férfiakat például gyakran látni kézen fogva.”
A bőrrel való érintkezés nem csak a szülők és gyermekeik számára előnyös; a barátok és családtagok is profitálnak az érintésből. A legtöbb általunk tapasztalt érintés nem szexuális jellegű, és a kézenfogást nem szabad csak a romantikus partnerek közötti aktusnak tekinteni. Ez annak a jele, hogy képesek vagyunk magabiztosan sebezhetőek és kapcsolatban lenni valakivel, akit szeretünk.
A kézenfogás ösztönös.
Mint ahogyan az általunk vezetett autóban egy ijesztő pillanatban az utas elé vetjük a karunkat, a mellettünk lévő személy kezéért nyúlni próbára tevő helyzetekben olyan reflex, amelyet gyermekkorunk óta ismerünk. Amikor félünk, idegesek vagy szomorúak vagyunk, akkor is a mellettünk lévő ember után nyúlunk, még akkor is, ha nem ismerjük. Talán felidézünk egy olyan időszakot, amikor fiatal korunkban úgy éreztük, hogy megnyugtat minket, ha kézen fogjuk valakinek a kezét, és nem tehetünk mást, mint hogy ugyanezt a földelés és megkönnyebbülés érzését keressük egy másik ember kezében. Vagy talán arra születtünk, hogy fogjuk a kezünket. A csecsemők gyakran nyúlnak a gondozó ujja után, és megfogják azt. Ez a kapcsolat gyakran kikényszeríti a szemkontaktust, ami segít a csecsemőknek az arckifejezések olvasásában, segít nekik kötődni hozzánk, és lehetővé teszi számukra, hogy elkezdjenek nonverbális módon kommunikálni.
A bőrünk a legnagyobb szervünk, és azzal, hogy kézen fogunk valakit, hasznát vesszük annak az érzékenységnek, amit születésünkkor kaptunk, hogy jobban érezzük magunkat. Az Érintéskutató Intézet (TRI) szerint a kéztartás képes szabályozni az idegrendszerünket, amire gyakran szükségünk van gyász, sokk vagy félelem idején. Gondoljunk csak azokra az alkalmakra, amikor ijesztő filmet néztünk, orvosi beavatkozást végeztek rajtunk, vagy amikor nyilvánosan kellett beszélnünk; természetesen keresünk valakit, akivel együtt fehérlődhetünk. Köszönhetjük a vagus idegnek, mert a kéztartás stimulálja azt, és ellazult állapotba hoz minket.
Ez lehet az ellenállás aktusa.
Míg minden ember hasonló módon profitál a kéztartásból, nem minden kéztartó embert érzékel ugyanúgy. Sok más queer emberhez hasonlóan nekem is ellen kellett állnom az ösztönnek, hogy megfogjam a partnerem kezét. Az én világom valósága az, hogy nem mindig vagyok biztonságban, ha a szeretet bármilyen jelét mutathatom annak, akit szeretek. Abszolút hasznomra válna a stressz csökkentése ezekben az adott helyzetekben, ha megfoghatnám a személyem kezét, de a kockázatok néha felülmúlják ezeket az előnyöket, és a prioritás a biztonságos hazajutás lesz.
Én és mások is fogtuk már a kezünket az ellenállás vagy a dac aktusaként. Ez a büszkeség nagyon egyértelmű jele és üzenete annak, hogy még ha félek is, nem hagyom, hogy a világ megszabja, kit szerethetek. Ez egy olyan kiváltság, amellyel nem minden LMBTQIA+ ember rendelkezik. A színesbőrű queer emberek, különösen a transznemű nők, nagyobb veszélynek vannak kitéve a zaklatás és a gyűlölet-bűncselekmények szempontjából. Senkinek sem kellene kétszer meggondolnia, hogy a biztonságért nyúljon, amit a kézenfogás adhat nekünk, de a valóság az, hogy időnként a túlélési ösztönünk felülkerekedik a jó érzésre való ösztönünkön.
Amikor csak teheti, nyúljon és ragadja meg valaki kezét, akit szeret; ez lehet a legjobb dolog, amit egész nap magáért tesz.
Az eredeti cikk a ScaryMommy.com-on
olvasható.