Csak figyelmeztetésképpen, ez a történet halálos részleteket tartalmaz.
Két évvel ezelőtt meghalt a húgom.
30 éves volt, és olyan izgatottan és optimista módon élt, mint akinek végtelen lehetőségei vannak.
Pár hónap múlva Londonba költözött a meglehetősen új (de imádott) barátjával. Az összes szokásos érzés jelen volt: idegesség a családja hátrahagyása miatt, izgatottság a régi haverokkal való találkozás miatt, kíváncsiság, hogy mi lesz a munka frontján, és hogy vajon ő és a pasi bebetonozzák-e a kapcsolatukat.
Egyetlen rossz lépés kellett ahhoz, hogy véget vessen ezeknek a lehetőségeknek.
Egy vasárnap este felhívott a bátyám felesége. A húgunk barátja állt az ajtaja előtt, és azt kérdezte, hogy tudja-e valaki, hol van. Már majdnem 20 órája nem hallott felőle, ami szokatlan volt.
Visszanézve a telefonomat, előző este írtam neki egy sms-t, hogy van-e kedve velünk inni valamit, de délután 5 óra körül óta nem hallottam felőle. Átfutottam az elérhetőségeinket, de már jó ideje senki sem hallott felőle.
Egy régi barátjával italozni volt, így természetesen jelentkeztem, hogy megtudjam, este 10 körül taxiba ültette a húgomat, és hazaküldte – “részegen, de semmi komoly.”
Akkor még mindig nem aggódtunk túlzottan, de úgy gondoltuk, jobb, ha elindulunk a lakására, hátha megtaláljuk, vagy legalább a párjával együtt vagyunk.”
A lakása zárva volt, és a párjának nem volt kulcsa. Az a döntés született, hogy betörünk hozzá, hogy még egyszer ellenőrizzük, mielőtt máshol keresnénk. Hívtuk a kórházakat és a rendőrséget, de nem jártunk sikerrel.
Hívtunk egy lakatost, aki feltörte az ajtót. Beléptünk. Észrevettem, hogy ég a fürdőszoba lámpája, így abba az irányba mentem, mielőtt meghallottam volna: “Itt van, meghalt.”
Megkímélem a közvetlen utóhatástól, mivel túl fájdalmas és felesleges megosztani, de úgy tűnt, hogy valahogy elesett, és a nyakára esett egy kis peremnek.
Ami ezután következett, hónapokig tartó vegyes érzelmek voltak. Hitetlenség, gyötrelem, düh, zavarodottság, különösen, ahogy a halottkémi eljárás elhúzódott.
A mindig jelenlévő “mi történt?!” minden gondolatot felemésztett. Nemcsak a sokkot éltük át, hanem azt a gyötrelmet is, hogy hivatalosan nem tudtuk, mi történt. Talán szívroham történt? Szélütés?
A végén azt feltételeztük, hogy: “A halál oka ismeretlen, de gyaníthatóan fulladás a nyakra helyezés miatt.”
Miért botlott meg vagy esett el, azt soha nem fogjuk megtudni.
Előtte soha nem tapasztaltam gyászt. Csak egy szeretett háziállat eutanáziáját, ami szomorú volt, de nem volt káros.
A gyász olyan fogalom volt, amiről semmit sem tudtam. A hírekben síró embereket látni absztrakt érzést idézett fel addig. Még az első gyermekem születése sem váltott ki olyan érzelmet, amelyet fizikailag is éreztem volna.
De a “szívfájdalom” fogalma azonnal fizikailag és fájdalmasan nyilvánvalóvá vált. Nem egy állandó fájdalom, vagy egy éles robbanásszerű érzés, hanem egy mélyen nyomasztó súly a szíveden. Soha nem éreztem még ilyet, ilyen zsigeri érzést.”
Ezzel az érzéssel együtt jött a gyász önkéntelen hangoztatása – a jajgatás. Megdöbbentő hallani, hogy ez a zaj a saját testedből jön, de ennyire találóan fejezi ki a lelki állapotodat.
A fizikai mellett a mentális és érzelmi hatást sem lehetett alábecsülni, de a legnagyobb meglepetés az volt, hogy ezek az érzelmek mennyire zavarosak és ellentmondásosak lesznek.
A bűntudat az életben maradásért
Az első hetek érzelmileg erőszakos és gyengítő élményt jelentettek.
Míg szerető és gondoskodó támogatás vesz körül, az érzések az erős elszigeteltség és a csoportos gyász között ingadoznak. Gyakran akkor éreztem magam a legrosszabbul vagy a legbosszúsabbnak, amikor valaki más gyászával kellett foglalkoznom: a másokkal való törődés képességét beárnyékolja az önfenntartás.
A sokk első hetei után a lelki gyötrelem igazán elhatalmasodott rajtam.
Azóta olvastam a “túlélő bűntudatáról”, és bár nem annyira az életben maradás bűntudata, hanem az élet bűntudata volt az, ami a leginkább megtépázott.
Talán tiszteletlen voltam vele szemben azzal, hogy nem emésztett fel teljesen a veszteség? Csalódott lenne bennem, vagy szomorú lenne, hogy még mindig képes vagyok működni?
Bár nem hiszek a lélekben, a “ha tudná, mit csinálok, mit gondolna, és mit érezne?” racionalizálásának képessége mindent felemésztett, és még ma, két évvel később is az.
Ezek a gondolatok még mindig felbukkannak, de sokkal ritkábban. A kéthetenkénti sírás az én feloldozásom és a veszteség elismerése, de ha nem történt meg, nem mindig keresem.
A sírás, amikor eljön, most már szomorúságot jelent, a húgom miatt, nem miattam, hanem amiatt, hogy ez a legszörnyűbb és legigazságtalanabb dolog történt vele. Annyira várta, hogy ő legyen a lányaim szerethető, gondoskodó és megrontó nénikéje, és kalandvágyó és szerető társa a barátjának.
Ez a sírás azokért az élményekért van, amikben már soha nem lesz része.
“Tartsd vissza a lélegzeted, lazítsd el a tested, és gurulj együtt a törléssel!”
visszatekintve, a legfontosabb dolog, amit bárki mondott nekem, az volt, hogy “légy kíméletes magaddal”.
Akkor nem nagyon vettem tudomásul. De utólag visszatekintve erre volt igazán szükség.
Amikor egy olyan élménybe taszítanak, amit soha nem tudsz előre látni, vegyes gondolatok és érzések áradatával, az a megértés, hogy valóban nincs “helyes” dolog a helyzetben, és ezért nincs “helyes” reakció, ezért adj magadnak egy kis időt.
A szörfös hasonlattal élve, igazából csak annyit tehetsz, hogy visszatartod a lélegzeted, ellazítod a tested és sodródsz a törléssel, tudva, hogy a felszín elérhető közelségben van. És amint a háborgó vizek lecsillapodnak, átjutsz levegőért.
Most arra koncentrálok, hogy megtaláljam az örömöt az emlékében. Öröm felfedezni egy dalt, amiről tudom, hogy szerette volna, és megosztani a barátaival, és egy pohár bor mellett a naplementében elképzelem, mennyire szerette volna ezt a pillanatot.
Örökké érezni fogjuk a veszteséget, és ez soha nem lesz rendben.
De rájöttem, hogy a rossz szar mindig jó emberekkel történik, és csak szerencsés vagy, ha megúszod. Az esti hírekben most úgy gyászolok az összes család nevében, akik naponta veszítik el szeretteiket, mint korábban soha.
Néha a rossz idő csak követi a jó embereket.
Stephen Wren két lány édesapja. Miután az interneten rákeresett a “testvérek hirtelen gyászára”, és nagyon keveset talált, úgy döntött, megosztja a történetét, hogy segítsen másoknak racionalizálni azt, amit ők is átélhetnek.