A gyermekkeresztség körüli vita

Keresztség. Az amerikai kereszténységben elég csak kimondani a szót, és máris elfoglalják az álláspontokat, felállnak a védekezések, és készen állnak az érvek. Kell-e időt töltenünk az egyház e tanításának és gyakorlatának tanulmányozásával, megismerésével és meggyőződésével? Mi ez a sok “tennivaló” a keresztény tanítás és gyakorlat eme egyetlen területével kapcsolatban? Valóban megéri? Kell-e az egyházaknak és a keresztényeknek ennyire hangoztatniuk az egyháznak ezt az egy gyakorlatát? Nem lenne jobb, ha hagynánk, hogy minden keresztény és egyház aszerint működjön, amiben hisz, és ezt a témát “tiltott” témának neveznénk?

Vannak témák, amelyeket a keresztények jól tennék, ha a beszélgetések tabu listájára tennének, de ez nem tartozik közéjük. Egyrészt a keresztségről szóló tanításunk másodlagos kérdés. Másrészt viszont a keresztség alapvetően fontos, és a róla alkotott nézetünknek megalapozottnak és biblikusnak kell lennie. Tudnunk kell, miért hisszük azt, amit hiszünk róla.”

Talán G. C. Berkouwer adja meg a legfontosabb okot. Egyik művében így fogalmazott: “Ezért olyan fontos a gyermekkeresztséggel kapcsolatos vita: arról van szó, amit maga Isten jelez és pecsétel meg. Azok, akik ellenzik a csecsemőkeresztséget, ezért azzal vádolják az egyházat, hogy túllépi jogosultságait, amikor arról beszél, amit Isten tesz a közösség közepette.”

Berkouwer joggal jegyzi meg, hogy ha azok, akik megkeresztelik csecsemőiket, nem Isten parancsa szerint teszik ezt, akkor olyan dolgokat tulajdonítanak Istennek, amelyek nem igazak. Ez már az istenkáromlással határos (vagy éppenséggel az). Lényegében szavakat (és különösen ígéreteket) adnak Isten szájába. Ezért, ha ragaszkodunk a gyermekkeresztséghez, akkor azt nagy meggyőződéssel és kizárólag azon az alapon kell tennünk, hogy ezt tanítja a Szentírás, ezt parancsolja Isten, és ezért kell elfogadnunk. Nem szabad tudatlanságból, az istentisztelet “aranyos” pillanatának vágyából, mert ez a családunk története, vagy mert jól érezzük magunkat tőle. Csak akkor kereszteljük meg gyermekeinket, ha meggyőződésünk, hogy ez a Szentírás hamisítatlan tanítása.”

A másik oldalon azt is fontos tudni, hogy miért ellenezzük a gyermekkeresztséget. Ha a gyermekeket meg kell keresztelni, a szövetségi közösség tagjainak kell számítani, és meg kell kapniuk Isten szövetségének ezt a jelét és pecsétjét, akkor azok, akik ellenzik a csecsemőkeresztséget, megfosztják szövetségi gyermekeinket Isten egyik legfőbb kegyelmi eszközétől az életükben. Ez súlyos sértés az egyház ellen, és súlyos hiba a gyermekeink nevelésében. Egyetlen keresztény sem akarhatja elkerülni, hogy Isten kegyelmi eszköze az Ő népe számára kiosztásra kerüljön. Ha a gyermekeink az Ő népe, és nem kereszteljük meg őket, akkor megfosztjuk őket ettől a jeltől és pecséttől.

Akárhogy is, valamelyikünk nagy igazságtalanságot követ el az egyházzal szemben, és meggyalázza Isten szövetségét. Ezért a keresztségről szóló “vita” nem üres teológiai diskurzus. Ez fontos. Elég fontos ahhoz, hogy időt fordítsunk ennek a tanításnak és egyházi gyakorlatnak a tanulmányozására, megismerésére és meggyőződésére.

A református hagyománynak a gyermekkeresztségbe vetett hitének alapja három áramlatból fogalmazható meg: a kegyelmi szövetség, az újszövetségi Szentírás és az egyház bizonyságtétele.

A kegyelmi szövetség

A református teológia két szövetségi rendszert tart fenn. Isten szövetséget kötött Ádámmal, amelyet a cselekedetek szövetségének nevezünk. A bűnbeesés után Isten egy második szövetséget kötött, amelyet a kegyelem szövetségének nevezünk. A kegyelem szövetsége, mint átfogó szövetség, amely átszövi az egész Szentírást, hangsúlyozza a szövetség folytonosságát a Szentírásban, és hasonlóképpen Isten népének folytonosságát egyik testamentumtól a másikig. Ez nagy hatással van a keresztség szentségére. Amint az alábbi ábrán látható, ha egy szövetség mindkét testamentumot átíveli, akkor az elsődleges eredmény a folytonosság. Az ószövetségi diszpenzációban a gyermekek is Isten népéhez tartoztak és számították őket. Ez a befogadás az újszövetségi diszpenzációban soha nem szűnik meg. Az ószövetségi gyermekek megkapták ennek a befogadásnak a jelét, a körülmetélést, ezért a gyermekeknek az újszövetségi bérmálásban is meg kell kapniuk ennek a befogadásnak a jelét, a keresztséget. A körülmetélés és a keresztség a beavatási jogokat jelentik az adott diszpenzációban. Mindkettő a megtisztulás szükségességét, az első Ádámtól való elvágást, a vérbe borulást és az Isten népével való azonosulást jelképezi. A körülmetélés véres volt, mert a keresztre feszítendő Krisztusra mutatott. A keresztség nem véres, mert a már megfeszített Krisztusra mutat vissza.

Ószövetségi diszpenzáció Újszövetségi diszpenzáció

Szövetség (ábrahámi) Szövetség (evangéliumi/új)

Isten parancsolja, hogy a gyermekeket a szövetségbe Isten soha ne vegye be visszavonja a parancsot

A körülmetélés a szövetség jele volt A keresztség a szövetség jele

A hívők gyermekeit körülmetélték A hívők gyermekei megkeresztelkedtek

Mint Geoffrey W. Bromiley megállapította,

Miatt, hogy az új szövetség az ábrahámi szövetségen alapul és annak kibontakozása, tekintettel a körülmetélkedéshez és a keresztséghez fűződő alapvető jelentésazonosságra, tekintettel a kegyelmi szövetség egységére és folytonosságára, amelyet mindkét diszpenzációban kezelnek, nyugodtan állíthatjuk, hogy a visszavonás vagy hatályon kívül helyezés bizonyítéka kötelező, ha a gyakorlat vagy elv az Újszövetség alatt megszűnt.

Az Újszövetség

Az Újszövetség további bizonyítékokkal szolgál. Sehol sem helyezi hatályon kívül a gyermekek szövetségbe való bevonását. Éppen ellenkezőleg, az Újszövetségben elég kiegészítő bizonyíték van arra, hogy a gyermekeket Krisztus látható közösségének tagjaiként kell megkeresztelni.

1. ApCsel 2:38-39 – Péter kijelenti: “Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztus nevére bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert az ígéret rátok és a ti gyermekeitekre vonatkozik.” Ez azt mutatja, hogy a szövetség jelének a gyermekekre való helyezése nem szünetel az új szövetség korszakában. A gyermekek továbbra is a szövetségi közösség részének tekintendők. Pünkösdöt joggal tekintjük az új szövetségi korszak megnyitásának, a Szentlélek kiáradásával. Ebből az alkalomból Péter nem helyezi hatályon kívül a kegyelmi szövetség szövetségi családi aspektusát, hanem inkább hangsúlyozza azt!
2. Kolossé 2:11-12 – Pál bemutatja, hogy a körülmetélés és a keresztség egyaránt Krisztus halálának, eltemetésének és feltámadásának jelei. A körülmetélés előre tekintett Krisztus halálára, míg a keresztség visszatekint Krisztus halálára. Ha a keresztséget és a körülmetélést egyenlővé teszik, akkor a keresztséget logikusan a csecsemőkre is alkalmazni kell.”
3. Lukács 18:15; Máté 19:13-15; Márk 10:13-16 (Jézus és a gyermekek) – Jézus ráteszi a kezét a gyermekekre, és megáldja őket. A gyermekeket Krisztus megáldotta, és a szövetségi közösség részének tekintette őket. Vagyis azoknak a közösségéhez, akiket Krisztus megáldott. Ha tehát Krisztus hajlandó volt megáldani őket földi szolgálata idején, miért kellene az áldását ma távol tartani tőlük?
4. Efézusi és Kolosséi levél – Pál mindkét levélben “a szentekhez” fordul. Emellett mindkét levélben gyermekeket is megszólít (Efézus 6:1-4; Kolossé 3:20-21). Pál a gyermekeket a szövetségi közösség tagjainak tekintette. Ők szentek, vagyis “elkülönítettek”. Ez nem az üdvösségüket kommentálja, hanem inkább a közösségben elfoglalt helyüket jegyzi meg. Továbbá minden egyes szakaszban arra inti a gyermekeket, hogy legyenek engedelmesek a szüleiknek “az Úrban”. A gyermekeket semmiképpen sem szólítja meg másképp, mint a többi embert a háztartási szakaszokban. Inkább mindannyian szenteknek tekinthetők, és arra utasítják őket, hogy töltsék be az életben betöltött állomáshelyüket. Ezeket a gyermekeket teljes mértékben befogadták a szentek közösségébe és a szövetségi közösségbe.”
5. 1Korinthus 7:14 – Pál egy hívő szülő gyermekeit “szentnek” nevezi. A gyermeket a szülőnek az Úrba vetett hite és bizalma alapján nyilvánítja szentnek. Pál itt nem szubjektív, belső szentségről beszél, hanem objektív szentségről. Vagyis a kapcsolatra és a kiváltságra vonatkozó szentségről beszél. A gyermekek azért szentek, mert a szentség és Krisztus tanításainak égisze alatt nevelkednek egy otthonban.
6. Házikeresztelés – A házikeresztelés előfordul az ApCsel 16:15-ben, az ApCsel 16:33-34-ben és az 1Kor 1:16-ban (valamint valószínűleg az ApCsel 10:47-48-ban is, az ApCsel 11:14 fényében). Ezekből a részekből nem bizonyítható, hogy a keresztelésekbe csecsemőket vagy gyermekeket is bevontak volna, azonban az sem állítható, hogy nem vonták volna be őket. Még ha közvetett bizonyítékok is, a bizonyítékok valószínűsítik, hogy a gyermekeket is bevonták. Az újszövetségi gyülekezetnek nagyszámú keresztelést kellett átélnie, mégis csak tizenkét keresztelési esetet jegyez fel az Újszövetség a korai egyházban. Érdekes, hogy ezeknek a bizonyságtételeknek a teljes negyede háztartási keresztelésekről szól. Ha a feljegyzett keresztelések egynegyede egész háztartások voltak, és a korai egyház számtalan keresztelést élt át, akkor nagyon valószínűtlen, hogy ezek közül a háztartások közül egyikben sem voltak csecsemők.
7. Család a Szentírásban – Fogalmi szinten is van bizonyíték a Szentírásban. A csecsemőkeresztség megőrzi a családnak az egész Bibliában megfigyelhető hangsúlyozását. A legelejétől, Ádám és Éva teremtésétől kezdve egészen a Szentírás végéig, a levelek háztartási szakaszaiig, a Szentírás egészében a családon van a hangsúly. Isten úgy döntött, hogy a családon keresztül munkálkodik. Az első intézmény, amelyet Ő rendelt el, a család volt. Szövetségét Noéval és családjával kötötte meg. Szövetségét Ábrahámmal és az ő magvával (családjával) hozta létre. A szülőket az 5. Mózes 6. könyvében és a Szentírás számos más szakaszában arra intik, hogy gyermekeiket az Úrban neveljék. Isten kezdettől fogva úgy döntött, hogy kegyelmét a családokon keresztül munkálja és terjeszti ki.”

A gyülekezet bizonyságtétele

Végül van bizonyíték a Szentíráson kívül is. Bár ez kevésbé fontos, mégis említést érdemel.

1. Teológiai igazság – A keresztség arra mutat rá, amit Krisztus tett a gyermekeiért. A baptista nézet az emberre és annak tudatos döntésére helyezi a hangsúlyt. Ha ezt kizárólagosan vagy akár főleg így teszi, akkor a keresztség lényegét a teocentrikus jelentés helyett antropocentrikus jelentéssé fokozza le. “Az “én”-t és annak döntését helyezi Isten és az ő döntése helyébe. Az embernek és az ő munkájának adja az elsőbbséget és a tiszteletet, nem úgy, ahogyan azt Istennek és Isten munkájának kellene… Központi pontját a mi Istenhez fordulásunkban találja meg, ahelyett, hogy Isten hozzánk fordulna, és Isten munkáját abban, hogy minket Istenhez fordít”. A csecsemő megkeresztelése az ember tehetetlenségét és Isten iránti kétségbeesett szükségét ábrázolja. Tanúságot tesz mindazok számára, akik figyelik, hogy az a gyermek csak Isten cselekedete által üdvözülhet. A csecsemők megkeresztelése ezt az objektív valóságot mutatja be.”
2. Bizonyítékok hiánya a baptisták számára – Az Újszövetségben nincs bizonyíték arra, hogy keresztény szülőktől született felnőtteket megkereszteltek volna. Ezért azt lehet állítani, hogy még kevesebb bizonyíték van a baptista mellett, aki azt állítja, hogy a keresztény háztartásban felnövő hívőt felnőttként meg kell keresztelni, mint a pedobaptista álláspont mellett. Valójában azt állítom, hogy a bizonyítási teher a baptista állításon van, mivel az Ószövetségben a gyermekeket bevonták a szövetségi közösségbe.
3. Nincs ismert kezdet – A gyermekkeresztség az egyház történelmi gyakorlata. Irenaeus, Tertullianus és Origenész mind említi a csecsemők keresztelését a második században. Cyprianus és a Kr. u. 253-ban tartott karthágói zsinat természetesnek vette a csecsemőkeresztséget. Augustinus azt állította, hogy a csecsemőkeresztség létezett az egyházban, amióta az ember csak az eszét tudja. Nincs senki, aki képes lenne rámutatni a csecsemőkeresztség gyakorlatának kezdetére. Már csak a történelem alapján is feltételezhető, hogy a csecsemőkeresztség mindig is az egyház gyakorlata volt.
4. Az egyház története – Az anabaptisták 16. századi megjelenéséig az egyházban nem volt észrevehető felháborodás a csecsemőkeresztség ellen. Még a mai napig is a jelenlegi egyház többsége, nem is beszélve az egyháztagok túlnyomó többségéről az évszázadok során, a gyermekkeresztség álláspontját vallja.”

Szeretnénk tisztázni, hogy mi a keresztség és mi nem az. A református felfogás szerint a keresztség jel és pecsét (Róma 4), nem pedig az újjászületés vagy a hit eszköze. Isten bizonyságtétele, nem pedig a hit hirdetése a csecsemő nevében. Jelzi a látható egyházba való felvételüket, de nem nyilatkozik a láthatatlan egyházba való belépésükről. A keresztség a hit megerősítésére szolgál, nem a hit behozatalának eszköze.

Mi a keresztség Mi a keresztség Mi a keresztség nem

Jel és pecsét A megújulás vagy a hit eszköze

Isten tanúságtétele A hit hirdetése a csecsemő nevében

A jele annak, hogy a látható egyházban vagyunk Belépés a láthatatlan egyházba

A hit megerősítésére szolgál A hit behozatala

Következtetés

A tanulás mindannyiunknak hasznára válik, megismerjük és meggyőződéssel rendelkezünk a keresztség tanításáról és annak egyházi gyakorlatáról. Nem az a célunk, hogy megnyerjünk egy vitát, hogy támogatást gyűjtsünk az ügyünk mellé, vagy hogy megszégyenítsük azokat, akiknek más a véleményük. Inkább az vezérel bennünket, hogy komolyan megfontoljuk Urunk felhívását, hogy lélekben és igazságban imádkozzunk (János 4:23). Ezért keressük az igazságot, vágyunk az igazság megismerésére, és ezt az igazságot a gyakorlatba ültetjük. Gondoljuk végig a fentieket a keresztséggel kapcsolatban. Tanulmányozzátok, imádkozzatok, majd hagyjátok, hogy a lelkiismeretetek vezessen benneteket. Az Úr a lelkiismeret ura. A keresztséggel kapcsolatos nézeteink számítanak, ezért tudni akarjuk, miért hisszük azt, amit hiszünk. De tegyük ezt szelíd, enyhe és kegyes lélekkel; mert milyen ironikus lenne, ha gőgös lelkületet tartanánk fenn a keresztséggel kapcsolatos “nézetünkkel” kapcsolatban – egy olyan szentséggel kapcsolatban, amely arról beszél, hogy az embernek szüksége van Krisztus kiontott vérére.”

John Murray, Christian Baptism (Nutley, New Jersey: Presbyterian and Reformed Publishing Company, 1977), 53.