A mongolok diadala
Dzsingisz kán magányos menekültként kezdte győzedelmes pályafutását, és első követői olyan emberek voltak, akiknek hozzá hasonlóan nem voltak erős rokoni kötelékeik, mert klánjaikat rossz szerencse érte a háborúban. A többé-kevésbé törzsökös harcosok ilyen csoportjában a bürokratikus elv kezdettől fogva szabad kezet kapott. Dzsingisznek soha nem kellett kompromisszumokat kötnie a hagyományos státusszal, amire akkor lett volna szükség, ha nem menekültként indul, megfosztva a hagyományos sztyeppei életben oly fontos támogató kötelékektől.
© /Thinkstock
A bürokratikus elv gátlástalan alkalmazása Dzsingisz kán seregeit figyelemre méltó terjeszkedési képességgel ruházta fel. Ahelyett, hogy a korábbi sztyeppei hódítókhoz hasonlóan egyszerűen törzsi hadicsapatokat épített volna be követői közé, Dzsingisz a legyőzött ellenségeit tízes és százas csoportokba szervezte át, és az egyes egységek fölé saját embereit helyezte parancsnoknak. Ez a gyakorlat biztosította a bizonyított képességű férfiak gyors előléptetését. A tehetségek előtt nyitott karrier lehetővé tette, hogy egy egyszerű törzstag akár 10 000 ember parancsnokává emelkedjen. A modern fegyveres erőkhöz hasonlóan az előléptetésre való törekvés feltehetően életmóddá vált az ambiciózus egyének számára, akiknek lojalitása ezáltal a leghatékonyabban vált el a rokoni csoportosulásoktól, és a bürokratikus felemelkedés reményének szolgálatába állt. Ugyanígy a mongol hadsereg is képes volt a korlátlan terjeszkedésre, amíg az eurázsiai sztyeppe minden népe csatlakozott a soraihoz, a keleti Mandzsúriától a nyugati Ukrajnáig. A sztyeppe e figyelemre méltó és igen gyors katonai-bürokratikus egyesítése kiegészült a sztyeppe melletti civilizált területek többségének meghódításával. Így került mongol uralom alá egész Kína (1279-re), a Közel-Kelet nagy része (1260-ra) és Novgorod kivételével az összes orosz fejedelemség (1241-re).
A mongolok természetesen tapasztalt kereskedők voltak hódításaik idején. Karavánok szabadon közlekedtek birodalmaikban, és személyek ezrei, talán tízezrei utaztak Európa és Kína között. Marco Polo beszámolója Kublai kán szolgálatában Kínában töltött figyelemre méltó pályafutásáról mutatja, hogy a mongolok milyen készséggel alkalmaztak idegeneket és fogadtak távoli országokból érkező kereskedőket. A kínaiak képességei akkoriban felülmúlták a világ más részein tapasztaltakat. Következésképpen a mongolok alatti intenzívebb kommunikáció lehetővé tette bizonyos kínai készségek és ízlések elterjedését Eurázsia többi részén. A puskapor, az iránytű és a nyomtatás különösen fontos volt Európa számára. A Közel-Keleten a kínai luxuscikkek, mint a selyem, a porcelán és a festészeti stílusok gyakorolták a legnyilvánvalóbb hatást.
A mongol valláspolitika zavarba ejtette mind a muszlim, mind a keresztény hívőket. A korai kánok inkább a természetfeletti hatalmakkal való többszörös kommunikációs vonalakat szerették volna nyitva tartani, ezért a rivális hiteket – keresztényeket, muszlimokat és buddhistákat – arra bátorították, hogy udvaraikban egymás mellett éljenek. Végül a buddhizmus Tibetből érkező formája nyerte el az elsőbbséget a mongolok között, de ez az eredmény csak a 18. században vált végleg biztossá.
Dzsingisz kán 1227-ben halt meg, jóval azelőtt, hogy a mongol terjeszkedés hulláma elérte volna a tetőfokát. A mongol seregek egészen a század végéig támadásban maradtak, megszállva Japánt (1281), Annamot (a mai Vietnam) és Burmát (1285-87), valamint a távoli Jávát (1292-93). E terjeszkedés során figyelemre méltó készségről tettek tanúbizonyságot az új technológiai lehetőségek kiaknázása terén. Már Dzsingisz kán életében Észak-Kína meghódítása megkövetelte tőlük az ostromtechnikák elsajátítását; Dél-Kína meghódítása pedig azt, hogy megtanuljanak hajókról is harcolni. Kiválóan teljesítettek a felderítésben és a logisztikában, és a hódítás rendkívüli korszakában soha nem találkoztak katonai ellenféllel, kivéve talán a japánokat, akik 1281-ben egy tájfun segítségével visszafordították őket.
.