A nagy dózisú sztatinterápia növelheti a törések kockázatát

október 29,

Az Annals of Rheumatic Diseases című szaklapban közzétett adatbázis-elemzés eredményei szerint a kardiovaszkuláris kockázat kezelésére felírt nagy dózisú sztatin-terápiát kapó egyéneknél nagyobb valószínűséggel diagnosztizálják a csontritkulást, mint az alacsony dózisú sztatint vagy semmilyen terápiát felíróknál.

Alexandra Kautzky-Willer

“Napjainkban a koleszterinszint tekintetében a kardiovaszkuláris kimenetel megelőzése tekintetében a bizonyítékokon alapuló “minél alacsonyabb, annál jobb” dogma érvényesül” – mondta Dr. Alexandra Kautzky-Willer, a Bécsi Orvosi Egyetem endokrinológiai és anyagcsere osztályának professzora az Endocrine Todaynek. “A nagy dózisú sztatinokkal kapcsolatban azonban elhanyagolt mellékhatások is felléphetnek. Megvizsgáltuk a sztatinok és a csontok egészsége közötti lehetséges összefüggéseket. Eredményeink azt mutatják, hogy a sztatinnal kezelt betegeknél a csontritkulás diagnózisa dózisfüggő. Így a csontritkulás alulreprezentált a kis dózisú statinkezelésben és felülreprezentált a nagy dózisú statinkezelésben.”

A sztatinhasználat felmérése

Kautzky-Willer és munkatársai egy keresztmetszeti, retrospektív vizsgálatban elemezték a 2006-2007-es megfigyelési időszakban élő összes osztrák egészségügyi kárigénnyel rendelkező személy adatait, hogy azonosítsák a sztatinokkal kezelt személyeket (n = 7 897 449; 4 194 877 nő). A kutatók azonosítottak minden olyan személyt, akinek a megfigyelési időszakban a piacon kapható hét sztatin – szimvasztatin, lovasztatin, pravasztatin,

fluvasztatin, atorvasztatin, cerivastatin (Baycol, Bayer) és rosuvastatin – közül legalább egyet felírtak, és értékelték a meghatározott napi adagok átlagát. Az átlagos napi dózist úgy számították ki, hogy a gyógyszer mennyiségét (a meghatározott napi dózisból milligrammra átszámítva) elosztották azon kezelési napok számával, amelyeket a beteg nem töltött kórházban. A betegeket ezután rétegezték az egyes sztatinok átlagos napi adagja szerint (0-10 mg; > 10-20 mg; > 20-40 mg; > 40-60 mg; és > 60-80 mg). A kutatók többszörös logisztikus regressziót alkalmaztak a csontritkulás diagnózisának dózisfüggő kockázatának elemzésére minden egyes sztatin esetében külön-külön, életkor és nem szerint rétegezve.

A kardiovaszkuláris kockázat kezelésére nagy dózisú sztatin-terápiát felírt egyéneknél nagyobb valószínűséggel diagnosztizálják a csontritkulást, mint az alacsony dózisú sztatint felírtaknál vagy a terápia nélkül.

A kohorszon belül a kutatók 353 502 sztatinnal kezelt beteget (177 996 nő) azonosítottak, akiknél 11 701 ilyen betegnél (9 936 nő) diagnosztizáltak csontritkulást. A kontrollcsoport (statin expozíció nélkül) 7 543 947 betegből (4 016 881 nő) állt, köztük 68 699 beteg (58 289 nő), akiknél csontritkulást diagnosztizáltak.

A kutatók megállapították, hogy a statinkezelés a teljes populációban a diagnosztizált csontritkulás felülreprezentáltságával járt együtt a kontrollokhoz képest (OR = 3,62; 95% CI, 3,55-3.69), megjegyezve, hogy a sztatin adagolás és a csontritkulás OR-értéke között “nem triviális függőség” állt fenn.

A csontritkulás alulreprezentált volt az alacsony dózisú sztatinkezelésben, amelyet napi 0 mg és 10 mg között definiáltak a lovasztatin esetében (OR = 0.39; 95% CI, 0,18-0,84), pravastatin (OR = 0,68; 95% CI, 0,52-0,89), simvastatin (OR = 0,7; 95% CI, 0,56-0,86) és rosuvastatin (OR = 0,69; 95% CI, 0,55-0,87). A kutatók azonban megjegyezték, hogy a sztatinkezelés és a csontritkulás közötti kapcsolat az adagok növelésével megfordul. A sztatinterápiát nem felírt egyénekkel összehasonlítva a 40 mg-os küszöbértéket meghaladó mennyiségű szimvasztatint felírt személyeknél 64%-kal nagyobb volt a csontritkulás diagnózisának valószínűsége (OR = 1,64; 95% CI, 1,31-2,07), a 20 mg-os küszöbértéket meghaladó mennyiségű atorvasztatin-terápiát felírt személyeknél pedig 78%-kal nagyobb volt a csontritkulás diagnózisának valószínűsége (OR = 1,78; 95% CI, 1,41-2,23). A 20 mg-ot meghaladó rozuvasztatint felírók kétszer nagyobb valószínűséggel kaptak csontritkulás diagnózist, mint a kontrollcsoport tagjai (OR = 2,04; 95% CI, 1,31-3,18). A betegek száma a kutatók szerint túl alacsony volt ahhoz, hogy a többi sztatin típus esetében megbízhatóan meg lehessen becsülni a dózisfüggőséget.

Vegyük figyelembe a dózist, a kockázatot

“A klinikai gyakorlatban a nagy dózisú sztatin kezelés alatt álló, csontritkulás szempontjából nagy kockázatú betegeket gyakrabban kell ellenőrizni a csontok egészségét illetően” – mondta Kautzky-Willer. “Javasoljuk, hogy a nagy kockázatú betegek, például a nagy dózisú sztatinterápia alatt álló posztmenopauzában lévő női betegek monitorozása segíthet abban, hogy a csontritkulás megelőzésére vagy kezelésére egyéni terápiát kínáljanak. A személyre szabott orvoslásnak figyelembe kell vennie az egyéni kockázatokat és dózisokat, valamint a gyógyszercsoporton belüli esetleges különbségeket.”

Kautzky-Willer szerint a jövőbeni tanulmányoknak figyelembe kell venniük a dózisfüggőséget, amikor a sztatinok és a csontritkulás közötti kapcsolatot vizsgálják. “Nagyobb és prospektív vizsgálatokat kell végezni a sztatinok dózisaira összpontosítva a csontritkulással való kapcsolat tisztázása érdekében” – mondta Kautzky-Willer. “Tervezünk egy prospektív vizsgálatot, amely a csontok egészségét és a nemi hormonokat vizsgálja férfiaknál és nőknél a sztatinterápiát követően.” – Regina Schaffer

További információért: Regina Schaffer

Bővebb információért:

Alexandra Kautzky-Willer, MD, elérhető: Internal Medicine III, Division of Endocrinology and Metabolism, Medical University of Vienna, Vienna 1090, Austria; email: [email protected].

Közzétételek: A szerzők nem számolnak be releváns pénzügyi közzétételről.