A norvég lemming szőrzetének feltűnő, merész színei és hangos ugatása arra figyelmeztetik a ragadozókat, hogy nem lehet vele packázni. Ez a vadság teszi egyedülállóvá a kis rágcsálók között. A svédországi Göteborgi Egyetemen dolgozó Malte Andersson ezzel kapcsolatos kutatása a Springer folyóirat Behavioral Ecology and Sociobiology című szaklapjában jelent meg.
A norvég lemming (Lemmus lemmus) Finnország északi részén, Norvégiában, Svédországban és az oroszországi Kola-félszigeten honos. Háta vörösesbarna, oldala sárga, melle, álla és pofája fehér, fején, nyakán és vállán pedig egy nagy fekete folt található. A legtöbb kisebb rágcsáló ritkán védekezik agresszívan a ragadozók ellen. A norvég lemmingeknek azonban eszük ágában sincs hangos sikolyokkal, lökésekkel és harapásokkal visszaverni a ragadozók, például a hosszúfarkú skua légi támadásait. Ennek eredményeként ez a lemming hajlamos sokkal inkább szemet (és fület) szúrni, mint alcsaládjának más tagjai, amelyek közé tartoznak az egerek és a pézsmapatkányok is.
Öt terepvizsgálat során Andersson megállapította, hogy a norvég lemming figyelemre méltó tulajdonságai az aposematizmusnak tulajdoníthatók: a figyelmeztető színek és más módszerek használata annak jelzésére a ragadozóknak, hogy a potenciális zsákmány valamilyen védekezési móddal rendelkezik, például mérgező. Az aposematizmus szokatlan a növényevő emlősöknél, és sokkal gyakoribb a rovarok, kígyók és békák körében.
A kísérletek egyikében tizennyolc megfigyelő könnyebben felismerte a norvég lemmingeket természetes élőhelyükön, mint fő rágcsáló szomszédjukat, a szürke pockot. Egy másik vizsgálatban Andersson azt figyelte meg, hogy a barna lemmingek 39 esetből csak akkor adtak ragadozásellenes figyelmeztető hangokat, amikor egy (potenciális ragadozónak tekintett) ember volt a közelben. A norvég lemmingek ezzel szemben a 110 esetből 36-ban tették ezt. A legtöbb felnőtt és kisebb fiatal norvég lemming akkor szólalt meg, amikor Andersson öt méteren belül megközelítette őket. Amikor Andersson legalább 10 méterre volt tőlük, az állatok megfagytak vagy csendben elmenekültek a menedékükbe, bízva abban, hogy természetes élőhelyükön képesek észrevétlenül elrejtőzni.
A norvég lemmingek hívásai és kontrasztos sárga, fehér és fekete színük alapján azonnal megkülönböztethetők a közelben élő többi rágcsálótól, amelyek barna és szürke színűek, és védekezés nélkül, csendben elmenekülnek. A fekete-fehér vagy sárga klasszikus figyelmeztető színezés, amelyet egyes madarak ösztönösen tudják, hogy el kell kerülniük. Andersson elmagyarázza, hogy az ilyen hívások és színezés gyakran hasznosak közelről, ahol a lemminget valószínűleg akkor is felfedezik, ha néma. Jelzik a ragadozónak, hogy a rágcsáló harcolni fog, ha megtámadják.
“A norvég lemming kombinálja az akusztikát a vizuális feltűnéssel, valószínűleg azért, hogy csökkentse a prédává válás kockázatát” – mondja Andersson, aki szerint az ilyen aposztematizmus segíthet megmagyarázni, miért olyan feltűnőek a norvég lemmingek hosszútávú mozgásai.