A rovarok tanulmányozásából élek, és a poszméhek messze a kedvenceim. Ők a legkarizmatikusabb és legbarátságosabb élőlények, amiket a szabadban láthatsz. Sajnos egy új kutatás szerint Európában és Észak-Amerikában 1970 óta harmadával csökkent az esélyünk arra, hogy dongót lássunk.
Európában 68 dongófaj él, de a globális hőmérséklet-emelkedés és a kiszámíthatatlan időjárás miatt néhányuk kénytelen elhagyni a déli régiókat. Ennek eredményeként e fajok nagyjából fele hanyatlóban van, 16 faj pedig már veszélyeztetett. Sok ilyen faj csak néhány helyen fordul elő, mint például a Bombus hyperboreus, amely csak a skandináv tundrában él. Az éghajlat változásával ezek a méhek nem tudnak hová menni, és teljesen kipusztulhatnak.
Vastag, bolyhos kabátjuk és hangos dobolásuk különbözteti meg ezeket a méheket más rovaroktól, és a világ nagy részén ismerős látványt nyújtanak. Még trópusi poszméhek is vannak, amelyek az Amazonas esőerdeiben is megtalálhatók. De hogyan nézhetne ki egy világ nélkülük?
Szakértő beporzók
A világ terményeinek több mint háromnegyede részesül a rovarok általi beporzásból, amelynek értéke évente 235-577 milliárd dollár. Az emberi fogyasztásra termesztett 124 alapnövény közül 70% függ a rovarok általi beporzástól.
Noha a mézelő méhek helyzete szokta a legnagyobb figyelmet felhívni, a legújabb kutatások szerint a poszméhek sokkal hatékonyabb beporzók.
Nagyobbak és szőrösebbek, így több virágport tudnak szállítani. Emellett kevésbé ápolják magukat, és hatékonyabban tudják átadni a virágport a növények megtermékenyítésére. Másképp viselkednek a virágok körül, módszeresen mozognak, hogy egy foltban minden egyes virágot beporozzanak, míg a mézelő méhek inkább véletlenszerűen mozognak a virágok között egy foltban.
A poszméhek szívósabbak is, mint a mézelő méhek, és erős szél vagy eső esetén is folytatják a beporzást. A poszméhek nélkül is termeszthetnénk élelmiszert, de lehet, hogy nehezen tudnánk eleget termelni, és az étrendünk sem lenne olyan változatos.
A poszméhek a “zümmögő beporzás” mesterei. Különösen magas frekvencián (akár 400 Hz-en) képesek rezegni a virágok közelében, hogy olyan virágport juttassanak ki, amelyet egyébként nehezen érnének el. A poszméhek a beporzó rovarok azon kis kisebbségéhez tartoznak, amelyek képesek erre, és a paradicsom, a burgonya és az áfonya szaporodásához erre támaszkodnak.
A poszméhek belső élete
A mézelő méhekhez hasonlóan a poszméhek is társas lények, és kaptárakban élnek. Egyetlen királynő uralkodik rajtuk, akit lányai (a dolgozók) és néhány fia (a drónok) támogatnak.
Míg a mézelő méhek általában körülbelül 30 000 egyedből álló kaptárakat alkotnak, amelyek majdnem akkorák lehetnek, mint egy ember, addig a bibircsókok sokkal szerényebben élnek. Kaptárjaikban körülbelül 100 méh él, és elég kicsik ahhoz, hogy elférjenek egy virágcserépben.
Amint kora tavasszal emelkedik a hőmérséklet, a hatalmas királynők, amelyek a tél folyamán a föld alatt aludtak, felébrednek, és nektárt és virágport, valamint megfelelő fészkelőhelyet keresnek az évre. Nem válogatósak – a fák üregei, a madáretető és a kerti fészerek alatti hely is megteszi.
A munkások őrzik a fészket és táplálják a királynőt, aki késő nyáron tojásokat rak a hím heréknek és az új királynőknek. Ezek mindketten elmennek, hogy más kaptárak méheivel párosodjanak, míg az új királynők virágporral és nektárral táplálkoznak, az energiát zsír formájában tárolják a testükben, hogy téli álmot aludhassanak, és tavasszal előbújhassanak, hogy újrakezdjék a körforgást. A dolgozók és a herék eközben minden télen elpusztulnak.
Nem minden méh él kaptárakban és termel mézet. A kakukkméh például a dongók családjába tartozik, de afféle fekete báránynak számít. A kakukkméhek más dongófajoknak álcázzák magukat, tojásaikat a kaptárakban rejtik el, és hagyják, hogy a szorgalmas gazdák felneveljék és gondozzák őket. Ezek a paraziták olyan jól álcázzák magukat, hogy még a rovarászok is nehezen tudják azonosítani őket a vadonban.
Míg a mézelő méhek generalisták, és mindennel táplálkoznak, amit csak találnak, addig a poszméhek általában erősen specializált étrendet követnek, és a virágok bizonyos fajokkal szoros kapcsolatot alakítottak ki. Az olyan növényeknek, mint a vörös lóhere, hosszú, összetett virágcsövük van, amelyet csak a hosszúnyelű fajok, mint a Bombus hortorum, tudnak elérni. Az ilyen erősen specializált rendszerekben a növény vagy a beporzó elvesztése a másik elvesztéséhez vezethet, ami a kihalás kaszkádját okozhatja.
Némán tavasz?
Az éghajlatváltozás nem az egyetlen fenyegetés a poszméhekre. A földhasználat változásai – több növényvédőszerben gazdag mezőgazdaság, kevesebb vadon élő legelő – kevesebb takarmányt jelentenek. Ez tömeges csökkenést okozott, még a közelmúltban is. A Cullum szerény poszméhe (Bombus cullumanus) 2010 óta világszerte 80%-kal csökkent
A vad poszméhek azonban ellenállóak, és gyorsabban reagálnak az élőhelyük javítására, például a vadvirágsávokra, mint a mézelő méhek. Az Egyesült Királyságban a rövidszőrű dongót (Bombus subterraneus) 2000-ben kihaltnak nyilvánították, de az RSPB és a Bumblebee Conservation Trust együttműködése segített a faj újratelepítésében a dél-angliai területeken, Dungeness és Romney Marsh közelében.
Ha a kisebb elterjedési területű fajok élőhelyeit javítani és bővíteni lehet, van remény arra, hogy az éghajlat felmelegedésével megelőzzük a kihalást. A Buglife rovarvédő szervezet “B-vonalak” – vadvirágos réti sávok – hálózatán dolgozik, amelyek összekapcsolhatják a hasznos élőhelyek töredékeit, és biztosíthatják, hogy a poszméhek ne rekedjenek ezekben a zsugorodó zsebekben.
A poszméhek sajátos beporzásukkal gyümölcsök és zöldségek színes étrendjét biztosítják számunkra. Tartozunk annyival bolyhos barátainknak, hogy segítünk nekik túlélni a nagy változásokat, amelyeket az éghajlatváltozás hoz a világukban.