ANCIENT HISTORY
A rebarbara legkorábbi feljegyzett használata i. e. 2700-ra tehető, bár a feltételezések szerint használata sokkal régebbre nyúlik vissza. Ebben az időben a rebarbara használata a korszak igen fontos drogjaként jelent meg, amelyet számos betegségre használtak, különösen bél-, tüdő- és májproblémákra.
Marco Polónak tulajdonítják, hogy a drogot a tizenharmadik században Európába hozta, amikor Rhacoma-gyökérként emlegették.
A drogot annyira nagyra tartották és keresett volt, hogy 1657-ben Angliában az ópium árának háromszorosát is el lehetett érte kérni.
A növényt először a tizenhatodik században látták nőni Nagy-Britanniában, amikor a magokat behozták, hogy megpróbálják itt termeszteni és feldolgozni a drogot, de a rossz fajtát importálták, és végül a használata ebben az országban hanyatlott, mivel a brit változat egyszerűen nem működött. A modern orvostudomány felemelkedése végül átvette a csodás drog helyét.
RHUBARB AZ ÉTKEZÉSBEN
A rebarbarát először a tizennyolcadik század végén használták az angol konyhában, valószínűleg azért, hogy a drog jótékony hatásait a szervezetbe juttassák (bár Szíriában és Perzsiában már a tizenharmadik század óta széles körben használták), és csak akkor nyerte el a britek tetszését, amikor 1817-ben a Chelsea Physic Gardensben felfedezték a kényszerítési eljárást, amikor néhány gyökeret véletlenül földdel fedtek be a tél mélyén. A talaj eltávolításakor néhány héttel később zsenge hajtásokat észleltek. Ezekről kiderült, hogy ízük és minőségük minden addig látottnál jobb. A rebarbara blansírozásának első felfedezése után a London környéki kereskedelmi termesztők
elkezdték a rebarbara termesztését vagy blansírozását, földdel vagy trágyával takarva, egyesek pedig tovább léptek, és a gyökereket ténylegesen kiemelték, majd épületekbe helyezték, hogy tovább nőjenek. A rebarbara végre megtalálta a britek tetszését.
RHUBARBA YORKSHIRE-ben
1877-ben Yorkshire-ben megkezdődött a rebarbara termesztése. A leedsi Whitwell családot tartják az első olyan nagyüzemi termelőnek, amely jelentős kárt okozott a londoni termelőknek.
Ez volt az első hely a világon, ahol speciális fészereket emeltek csak a szezonon kívüli rebarbaratermesztés céljára; a korai alaptechnikát a yorkshire-i termelők fejlesztették tovább és tették magukévá.
A terület talaja tökéletesnek bizonyult a jelentős gyökérrendszerek növekedéséhez, amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy elegendő mennyiségű, kiváló minőségű, prémium árú, a termesztéssel járó magas termelési költségeket fedezni képes botot termeljenek.
Amint a rebarbara népszerűsége nőtt, úgy nőttek a termelők is ezen a területen, akiknek száma a rebarbara népszerűségének csúcsán jóval meghaladta a 200-at.
A yorkshire-i termés minősége híressé vált, és a kereslet olyan hatalmas lett iránta, hogy végül Nagy-Britannia más területein a termelők egyszerűen nem tudtak versenyezni, és végül teljesen leálltak.
A termelők Leeds, Wakefield és Bradford között összpontosultak, ami világszerte a rebarbara-háromszög néven vált ismertté, a világ kényszermegtermelésének központjaként.
A szibériai eredetű rebarbarát eredetileg a Volga folyó partján termesztették.
Ez két fontos dolgot árul el a növény igényeiről.
1. Hideg
2. Víz
A harmadik fontos követelmény a nitrogén.
A Pennine-hegység árnyékában fekvő rebarbara-háromszög tulajdonképpen egy fagyzugban van.
A Penninek felbecsülhetetlen értékűnek bizonyultak a termelők számára, mivel a növény számára szükséges nagy mennyiségű csapadékot is biztosítják. A Penninek adták a térség gyapjúiparának kialakulását is. Mivel a kopár dombjain juhok legeltek, ők biztosították a gyapjút ehhez a másik fontos yorkshire-i iparághoz. A yorkshire-i víz biztosította a hatalmas szövőszékek működtetéséhez szükséges energiát.
(Egyesek szerint a yorkshire-i víz segít a rebarbara előnyös ízének kialakításában, mivel a hajtatócsarnokokban kizárólag vezetékes vízzel öntözik őket.)
A gyapjúipar, mintha valami nagyszerű mesteri tervet követne, megadta a rebarbara-iparnak a harmadik fontos növényi követelményt, a SZODDA-t, amely számukra melléktermék, de a rebarbara-ipar számára magas nitrogéntartalmú takarmány, olcsó és könnyen hozzáférhető. Az általa szolgáltatott nitrogénben az a szép, hogy három év alatt lassan szabadul fel, ahogy a rostok lebomlanak.
A hatalmas yorkshire-i szénmezők olcsó helyi tüzelőanyagforrást biztosítottak a csűrök fűtéséhez.
A Nagy-Britannia központi földrajzi elhelyezkedése, véletlenül éppen ott, ahol a vasútvonalak keresztezték egymást, olyan szállítási rendszert biztosított a termelőknek, amely az ország bármelyik szegletébe eljutott, így a napi termés másnap reggel már a piacon lehetett. Éjszakánként különvonatok indultak a területről, többnyire a régi Covent Garden piacra, és onnan nagy mennyiséget értékesítettek tovább Európába.
A vonatokat rebarbara-expresszvonatokként ismerték meg, mivel sietve szállították értékes rakományukat a piacra, vagonról vagonra csak rebarbarát tartva.
A második világháború alatt a kormány a yorkshire-i kényszerített rebarbara árát fontonként egy shillingben szabályozta, hogy anyagilag az átlagemberek anyagi lehetőségein belül maradjon.
A rebarbara a háborús idők Nagy-Britanniájának alapélelmiszerévé vált, és a yorkshire-i erőltetett rebarbara szinte nemzeti intézménnyé vált.
Az iparág a térség egyik legnagyobb foglalkoztatójává vált, mivel a termelés évről évre nőtt.
A termelés családi titkai és az egyes családok egyéni, nagyra becsült fajtái generációról generációra öröklődtek. Az olyan családnevek, mint a Cartlidge, Wade, Asquith, Smith, Dobson és Oldroyd a yorkshire-i
rebarbara szinonimájává váltak, és a termelők “harcoltak” azért, hogy az éves rebarbara-kiállításon elnyerjék a saját fajtáikért járó, nagyra becsült díjakat.
A birodalom “összeomlása”
Sajnos, ha az ember a csúcson van, az egyetlen út
a lefelé vezet, mint minden túlságosan kitett híresség esetében. A háborús időkben Nagy-Britannia ízlése inkább az édes oldalon állt, és egyszerűen nem tudtak annyi cukrot szerezni, amennyire szükségük lett volna ahhoz, hogy ezt az éles ízű zöldséget az ízlésükhöz igazítsák. Egy olyan termék nagy mennyiségű fogyasztása, amelyet sokan
túl élesnek találtak, nem tett jót a rebarbarának. Bármilyen jó szándékúak is voltak a szülők, akik a gyerekeknek azt mondták, hogy “egyétek meg a rebarbarát, jót tesz nektek”, segítettek elfordítani egy generációt a rebarbarától, mivel szinte kényszerrel etették őket ezzel a dologgal.
Bár valószínűleg nem tudták, miért, a rebarbara jót tett nekik, valójában az étrendjük többi részével együtt segített abban, hogy nagyon egészségesek maradjanak.
A rebarbarapálcikák és egy zacskó cukor, amit a gyerekeknek adtak az édes adagjuk helyettesítésére, ma már sokaknak kedves gyermekkori emlékeket idéznek fel.
A rögös puding és az iskolai vacsorára szánt zöld rebarbaramorzsa nem szerzett a rebarbarának barátokat.
A háború után hirtelen megindult a tengerentúli kereskedelem, és a gyors és egyszerű hűtőlogisztika az új trópusi gyümölcsök széles skáláját tette könnyen elérhetővé. Szegény öreg rebarbara a polcon (vagy ebben az esetben a kertben) maradt.
Ez katasztrófát jelentett a rebarbara-háromszög számára, mivel a termelők tömegesen túltermeltek, ami a termelési költségeik veszteségét eredményezte, néhányan csődbe mentek, mások előbb eladták magukat,
mások más növények termesztése felé fordultak Évről évre a termelők elhagyták az iparágat
A Wakefield/Leeds terület örökségének részeként és a termesztési technikák iránti jelenlegi közérdeklődés miatt a Wakefieldben évente megrendezett rebarbara fesztiválon a látogatók tömegesen vesznek részt, mivel a szerény rebarbaraházak mára turisztikai látványossággá váltak.
Talán nem is olyan szerény, amikor Rick Stein, Nigella Lawson, Anthony Worrell Thompson, Jamie Oliver, Phil Vickery, James Martin, Brian Turner és Hugh Fernley Whittingstall mind a Yorkshire-i rebarbarát dicsérik.
A hagyományosan termesztett yorkshire-i beltéri rebarbara olyan a rebarbaraipar számára, mint a pezsgő a boripar számára.
Nem tévesztendő össze a kültéri rebarbara Champagne nevű fajtájával, mivel néhány újságíró és híres séf “Champagne rebarbaraként” emlegeti az erőltetett rebarbarát, annak előnyös íze miatt.