Ha visszagondolok életem legemlékezetesebb és legörömtelibb pillanataira, emlékeimet a szorongás sötét, markoló köpenye fedi.
Share on PinterestAzok az élmények, amelyeket más emberek ünnepelnének, mint például az érettségi, az esküvő és az előléptetés, számomra rettegett mérföldkövek voltak – nem olyan vadul vágyott célok, mint sokak számára.
Néha visszagondolva megpróbálom azonosítani azt a meghatározó pillanatot, ami azzá a szorongó, paranoiás ronccsá változtatott, amivé oly sokáig váltam. Nyomokat keresek arra vonatkozóan, hogy mi vezetett oda. Talán anyám visszatartó volt, vagy talán apám túl szigorú volt.
Talán ezek a dolgok igazak. De a szorongásom mindig is ott volt, negyedszázadon keresztül lassan a felszínre bugyborékolt, míg végül kitört, és kiáradt a felnőtt életem minden területére.
Kiskoromban mindent megkérdőjeleztem, amit tettem. Azt mondták, hogy “csak szégyenlős vagyok”, és hogy gyakorolnom kell olyan dolgokat, amiket nem akarok csinálni, hogy hozzászokjak a félénkségemhez.
Az anyukám éttermekben és telefonon rendeltette velem az ételt, abban a reményben, hogy segít leküzdeni a másokkal való érintkezéstől való irracionális félelmemet.
A középiskolában már osztályprojektekbe és iskolán kívüli programokba rejtettem magam, így minden nap minden pillanatával számoltam, nem hagyva teret az önbizalomhiánynak, hogy belopakodjon. A felnőttek azt mondták nekem, hogy ambiciózus vagyok, sőt, céltudatos.
És talán igazuk volt, de most már látom, hogy ez csak a szorongásom volt, amely a személyiségem és világnézetem legmélyebb bugyraiban vert gyökeret.
A főiskolán továbbra is fáradhatatlanul dolgoztam az osztályprojekteken és a diákszervezetekben, a szorongásomat a túlzásba vitt teljesítményem tüzének tüzelőanyagaként használva.
Az álca mögé bújtam, hogy jó tanuló, jó munkás és jó fiú vagyok.
De a sötét valóság az volt, hogy ha egyetlen másodpercre is megálltam pihenni, kicsúsztam az irányítás alól. Az önutálat eluralkodna rajtam, és pánikrohamok emésztenének fel. Így hát még több munkával, még több tevékenységgel és még több céllal töltöttem ki az időmet.
Kitüntetéssel érettségiztem, és az egyetemi diplomaosztó ünnepségen – érmek gyűjteménye lógott a nyakamban – nekem kellett volna kivezetnem az osztályomat a színpadra, hogy átvegyük a diplománkat. A tanszékvezető elég egyszerű utasításokat adott nekem, többnyire csak az utat részletezte a bejárattól a helyünkig.
Mentorom és barátom izgatott várakozással állt a közelben. Csendben készített rólam egy képet, és még aznap este átküldte.
Amikor később ránéztem a fotóra, észrevettem a körülöttem lévő izgatott diákokat, akik széles mosollyal és túlméretezett ballagási talárban álltak. A tanszékvezetőnek nyugodt volt az arca; a fejét kissé lehajtotta, miközben beszélt. Ami engem illet?
Megdermedve álltam, kezeim összekulcsolódtak, ujjaim a vállamon lógó zsinórokat és kitüntetéseket tekergették. Az arcom merev volt, a szemeim lézerélesek, az ajkaim határozott, egyenes vonalba álltak, és az állkapocs izmai kissé kiálltak.
Miközben magabiztosan fogadtam az utasításokat, a belső világomban teljes káosz uralkodott. Bár kívülről magabiztosnak és erősnek tűntem, mind az elmém, mind a szívem zakatolt. Az önbizalomhiány és az önutálat gondolatai versengtek a figyelmemért, szinte elnyomva a valódi hangokat körülöttem.”
A kép az ünneplés pillanatát örökítette meg, egy csendes pillanatot egy fiatal felnőtt életének egyik legizgalmasabb mérföldköve előtt. Amit nem örökített meg, az a valóság volt, ami odabent történt.