A vénák betegségei

A keringési rendszert három ércsoport alkotja: az artériák, a nyirokerek és a vénák. Az artériák az oxigénszállító vért szállítják a szívből a szövetekbe. A vérkeringés normális folyamata során az artériákból és a vénákból kis mennyiségű folyadék és fehérje szivárog. A nyirokerek ezt a fehérjében gazdag folyadékot visszavezetik a keringésbe. A harmadik típusú ér a véna.

A vénák az oxigénhiányos vért a szervekből és szövetekből a szívbe és a tüdőbe szállítják, ahol az újra oxigénnel telítődik. A vér visszatérése a szívbe általában passzív, és a karok és lábak izomösszehúzódása teszi lehetővé. Mivel a vénás rendszer alacsony nyomású, a vénás betegségek árulkodó panaszai és fizikai jelei, amelyekre orvosa a diagnózis felállításakor támaszkodik, gyakran finomak, és néha további vizsgálatokat igényelnek. A vénák betegségei két nagy kategóriába sorolhatók: a vérrögből eredő elzáródás (trombózis) és a nem megfelelő vénás elvezetés (elégtelenség).

Trombózis

A vénás rendszerben a vérrögképződés (trombus) leggyakoribb helye a lábak. Napjainkban a vérrögképződés leggyakrabban előforduló okai közé tartozik a rák, a hosszan tartó mozdulatlanság, a vérrögképződésre való öröklött hajlam, a terhesség és a fogamzásgátlók alkalmazása.

Felszíni tromboflebitisz

A vérrögök kialakulhatnak a közvetlenül a bőr alatt vagy a végtag mélyén fekvő vénákban. A bőr mélyén elhelyezkedő (felületes) vénákban a vérrög általában vörös csík formájában jelenik meg az érintett véna mentén, és gyakran gyulladás (vénagyulladás) kíséri. A véna melegnek és érzékenynek érezhető, és duzzadt lehet. Ez a vérrög és gyulladás kombinációja, az úgynevezett felszíni tromboflebitisz, gyakran fordul elő visszerek esetén. A felszíni vérrögök kialakulásának számos epizódjában rákos megbetegedés lehet az oka; ez az úgynevezett Trousseau-szindróma.

A felszíni tromboflebitisz általában inkább bosszantó, mint veszélyes, mivel nagyon kicsi annak a valószínűsége, hogy a vérrög(ök) felszakad(nak) és darabokban a tüdőbe kerül(nek). Az orvosok a tüneteket általában lábemeléssel, nedves meleggel és nem szteroid gyulladáscsökkentő gyógyszerekkel (például ibuprofennel) kezelik. Ritkán a tartós tünetekkel járó vérrögöket rövid ideig tartó vérhígító gyógyszeres kezeléssel (antikoagulációval) kezelik.

Mélyvénás trombózis

A láb mélyén lévő vénákban lévő vérrögöket (mélyvénás trombózis vagy DVT) nehezebb diagnosztizálni, mivel a tünetek csak a betegek 50%-ánál jelentkeznek. Ha a tünetek jelen vannak, a betegek járáskor fájdalomra panaszkodhatnak, jellemzően a lábfejben; lábdagadásra; lábnyomásra; vagy a lábszár teltségére. A trombózisokat elsődlegesnek vagy másodlagosnak minősítik. Az elsődleges trombózis nyilvánvaló ok hiányában fordul elő, és általában öröklött véralvadási hajlam okozza. A másodlagos trombózis egy adott esemény, például műtét vagy rákos megbetegedés utáni immobilizáció következtében alakul ki.

Amikor a vérrög kialakul, a vér szívbe való visszajutása elzáródik. Kisebb, alternatív vénák (kollaterális erek) képesek visszavezetni a vért a szívhez, de nem olyan hatékonyan, mint a központi nagy véna. Ez a visszaáramlás növeli mind a vénán belüli nyomást, mind a vénából történő folyadékszivárgást, ami lábdagadást eredményez. Maga a vérrög gyulladást okozhat, ami meleget, bőrpírt és érzékenységet okozhat. A vizsgálat során az orvos észreveheti a duzzanatot, az érintett izmok teltségét, vagy érezheti az érben az alvadt vér zsinórját.

Az orvosok a kezelést a vérrögök szövődményére összpontosítják. Kezelés nélkül a lábtrombózisok akár egynegyedénél a vérrög egy darabja leválik, áthalad a vénákon, és a tüdőben megtapad, ahol tüdőembóliát (PE) okozhat. A PE szövődményei jelentős légszomj, jelentős mozgáskorlátozottság és halál. (Részletesebben lásd Goldhaber SZ, Morrisson RB kardiológiai betegoldalán. Tüdőembólia és mélyvénás trombózis. Circulation. 2002;106:1436-1438.)

A DVT diagnózisa leggyakrabban ultrahanggal történik. Az ultrahang nagyon megbízhatóan fedezi fel a vérrögöket a térdnél vagy a térd felett, azon a helyen, ahonnan a legnagyobb valószínűséggel indul ki az embólia. Ezzel szemben a térd alatti vénák kisebbek, a vénák anatómiája általában emberenként eltérő, és a vizsgálat képessége a DVT diagnosztizálására nem olyan magas. Csak ritkán van szükség további vizsgálatokra, például mágneses rezonanciás képalkotásra (MRI) vagy festékvizsgálatra (venogram).

A DVT tüneteinek csökkentésére és a töredék tüdőbe történő embolizációjának megelőzésére az orvosok vérhígító gyógyszereket (antikoagulánsokat) írnak fel, először heparint (intravénásan vagy injekcióban adva), majd warfarint (szájon át adva). Az antikoaguláció drámaian csökkenti a tüdőembólia előfordulási arányát, azt 3-6 hónapig kell folytatni, és a vérhígítás szintjének gyakori mérését igényli. A megfelelő terápia az első évben 25%-ról 5%-ra csökkenti a tüdőembólia előfordulását, de a jelentős vérzés kockázatának kis mértékű (kb. 2-3%-os) növekedésével jár.

A terápia két területe ellentmondásos: (1) a vérrögöt feloldó (trombolytikus) szer alkalmazása és (2) vérhígítók alkalmazása a vádliban lévő vérrögök esetében. A trombolytikus szerek sokkal nagyobb vérzésveszélyt hordoznak magukban, és általában olyan súlyos trombózisok esetén alkalmazandók, amelyek súlyosan korlátozzák a véráramlást a láb artériáiban. A legtöbb orvos vérhígító gyógyszert ír fel vádli vérrögökre, bár az embolizáció kockázata kisebb. A véralvadásgátlót mindenképpen biztosítani kell azoknak a betegeknek, akiknek vádli DVT-je van, és a vérrögképződésnek olyan folyamatos oka van, mint például rák vagy ortopédiai műtét. Bizonyos körülmények között az orvosok dönthetnek úgy, hogy 5-7 nappal később megismétlik az ultrahangvizsgálatot, és csak azokat a vérrögöket kezelik, amelyek megjelenése megváltozott.

Elégtelenség

A vérrög vagy a vénafal öröklött rendellenessége miatt kialakuló elégtelen vénás elvezetés (vénás elégtelenség) a trombózishoz hasonlóan osztályozható: felszínes (visszeresség) és mély (krónikus vénás elégtelenség).

Varikózis

A felszínes vénás elégtelenséget visszerességnek is nevezik. Ezek kitágult, kígyószerű vénaszegmensek, amelyek közvetlenül a bőr alatt fekszenek (1. ábra). Nőknél gyakrabban fordulnak elő, és a kezelt betegek felének van családi kórtörténete. Vérrög hiányában valószínűleg a véna falának vagy szelepének szerkezeti rendellenessége áll fenn, ami lehetővé teszi a vér visszaáramlását és a nyomás növekedését az érben. A vér visszaáramlását megakadályozó szelepek megsérülhetnek, ami a vénákban a vér összegyűlését eredményezi. Az elhízás, a terhesség, a hosszan tartó állás és a mozgásszegény életmód súlyosbíthatja a vénák tágulását.

Noha a legtöbb beteg a visszerek rossz kozmetikai megjelenése miatt fordul orvoshoz, égő, fájdalmas vagy viszkető tüneteket is tapasztalhat. A tünetek általában kevésbé súlyosak reggel, az ágyban töltött éjszakai lábemelés után, és a nap folyamán állással súlyosbodnak. Alkalmanként, megfelelő ellátás nélkül a visszeresség előrehaladhat, és bőrfekélyt, bőrfertőzést, vérrögöket és spontán vérzést okozhat.

A visszeresség standard terápiái a testmozgás, a testsúlycsökkentés, a vérnyomásszabályozás és a kompressziós harisnya. A kompressziós harisnyák speciálisan illeszkednek, és nyomást gyakorolnak, hogy megakadályozzák a vénák vérrel való eltömődését, és ezáltal az idő múlásával történő súlyosbodását. A harisnyát reggel kell felvenni, amikor a vénák üresek. Ezért a reggeli mosakodás után a betegeknek néhány percre vissza kell feküdniük az ágyba, hogy megemeljék a lábukat, és ezáltal leeresszék a vénákat, mielőtt felvennék ezeket a harisnyákat. A lábemelés is hasznos; fekvő helyzetben a bokákat a szív magasságáig vagy magasabbra kell emelni. A lábak felemelt lábakkal egy zsámolyon vagy ottománon való ülés nem elegendő ahhoz, hogy a láb vénáiból lefolyjon a vér. Az ágy lábfejének megemelése szintén előnyös. Ritkán van szükség hegképző szer befecskendezésére és sebészi eltávolításra, de bizonyos visszerek kozmetikai célú eltávolításához alkalmazható. Az eltávolítás után azonban a betegek akár 50%-ánál visszatérő visszerek alakulnak ki.

Krónikus vénás elégtelenség

Ha a végtagok mélyén lévő vénák elvezetése hosszú időn keresztül nem megfelelő, a betegeknél krónikus vénás elégtelenség alakul ki. A nem megfelelő vénás elvezetés kialakulhat a végtagok és a szív közötti véráramlás akadályozottsága miatt, vagy a vérnek a vénákba visszafelé történő visszaáramlása miatt, amelyet a hibás billentyűk okoznak. Az elzáródás leggyakoribb oka a trombózis; egyéb okok az öröklött rendellenességek és a véna összenyomódása, például daganat vagy kötés miatt. A trombózisban szenvedő betegek egyharmadánál krónikus vénás elégtelenség alakul ki, általában 5 éven belül. Reflux, vagyis a vénákba való túlzott visszaáramlás akkor fordulhat elő, ha a vénabillentyűk nem működnek, leggyakrabban a vérröghöz kapcsolódó hegesedés vagy öröklött billentyűrendellenesség következtében.

A krónikus vénás elégtelenséget lábdagadás, fájdalom, sötét bőrszín és durvuló bőrszerkezet jellemzi. A gravitáció fontos tényező a vér visszaáramlásában a szívbe. A duzzanat rosszabbodik, ha a láb a szív szintje alatt van (függő), és javul, ha a lábat éjszakára felemelik az ágyban. A lábfájdalom, amelyet általában nehézségi vagy fájdalmas fájdalomként írnak le, általában rosszabb a melegebb időben és a menstruáció alatt. A bőr színének és textúrájának megváltozása az idővel felhalmozódó, elpusztult vörösvértestek lerakódásából ered (2. ábra). Ritkábban a betegek égő, viszkető érzésről, fájdalomról és a boka körüli nedves, szabálytalan fekélyek kialakulásáról számolhatnak be.

A vénás elégtelenség kezelésének célja a vér szívhez való visszatérésének javítása és a vénákból történő folyadékszivárgás csökkentése. A terápia fő lehetőségei a kompressziós harisnya, a lábemelés, a fekélyek speciális ellátása és a vízhajtók esetenkénti alkalmazása. A sebészeti lehetőségek korlátozottak, és ritkán alkalmazzák őket ebben a betegségben.

Következtetés

A vénák betegségei gyakoriak, viszonylag könnyen kezelhetők, és kezelés mellett ritkán életveszélyesek. A trombózis és az elégtelenség problémáinak kezelése javíthatja a fizikai funkciókat és az életminőséget. Megfelelő orvosi ellátás hiányában a betegek jelentős fogyatékosságot és életveszélyes szövődményeket, például tüdőembóliát kockáztatnak. E rendellenességek természetének megértése megkönnyíti a terápiás kommunikációt a beteg és az orvos között, javítva a megfelelő terápiák megfelelő alkalmazását.

Footnotes

Google Scholar