Genetika és PTSD
A test fiziológiájának és az agy kémiájának, szerkezetének és működésének változásai a PTSD-ben nemcsak a traumatikus élményeknek való kitettség, hanem a pszichológiai traumát átélő személy genetikai felépítése is lehet. Bármely rendellenesség, köztük a PTSD és a genetika közötti kapcsolat megállapításának első lépése annak meghatározása, hogy a hasonló (például gyermekek és szülők) vagy azonos (például egypetéjű ikrek) genetikai örökséggel rendelkező emberek hasonló hajlamot mutatnak-e a rendellenesség kialakulására. A PTSD-vel kapcsolatos “családi” vizsgálatok kimutatták, hogy a PTSD-ben szenvedő gyermek szülei nagyobb valószínűséggel szenvednek PTSD-ben, mint más szülők, és hogy azok a gyermekek, akiknek szülője PTSD-ben szenved, nagyobb valószínűséggel szenvednek PTSD-ben, mint más gyermekek (Koenen, Moffitt, Poulton, Martin, & Caspi, 2007). Yehuda, Halligan és Bierer (2001) klasszikus tanulmánya azt találta, hogy a holokauszt-túlélők felnőtt gyermekei, akiknek szülei PTSD-ben szenvedtek, nagyobb valószínűséggel alakultak ki PTSD-ben, mint a holokauszt-túlélők más felnőtt gyermekei, akiknek szülei nem szenvedtek PTSD-ben.
Az egypetéjű ikreket és a kétpetéjű ikreket összehasonlító tanulmányok konkrétabb tesztet nyújtanak a genetika PTSD-ben betöltött szerepéről, mint a családi vizsgálatok, mivel a kétféle ikertípus közötti bármilyen különbség nagyobb valószínűséggel az egypetéjű ikrek egyedi genetikai egyenértékűségének köszönhető, mint a PTSD egyéb kockázati vagy védő tényezőinek, amelyekben a családtagok közösek lehetnek, mint például a családban felnőttkori élettapasztalatok vagy a család társadalmi-gazdasági helyzete. Az ikervizsgálatok lehetővé teszik a kutatók számára, hogy pontosan megbecsüljék, milyen mértékben járul hozzá a genetika a PTSD kialakulásához, mivel az egypetéjű (egypetéjű) ikrek 100%-ban, míg a kétpetéjű (kétpetéjű) ikrek átlagosan 50%-ban osztoznak génjeiken, és az ikrek (hacsak nem különülnek el egymástól) ugyanazt a családi környezetet osztják meg (bár természetesen az egyes ikrek pontos családi tapasztalatai között lehetnek különbségek). Ikervizsgálatok kimutatták, hogy a PTSD kialakulásának kockázatából körülbelül 30-45%-ban a gének felelősek (Koenen et al., 2007; Sartor et al., 2012). Ezek az eredmények segítenek megmagyarázni, hogy miért nem minden, azonos vagy hasonló pszichológiai traumáknak kitett embernél alakul ki PTSD: a legtöbb orvosi vagy pszichiátriai állapothoz hasonlóan az egyes emberek biológiai erősségei és sebezhetőségei is szerepet játszanak annak meghatározásában, hogy a traumatikus stresszoroknak való kitettség PTSD-hez vezet-e vagy sem, valamint hogy a PTSD fennmarad-e vagy kiheverhető-e, ha egyszer kialakult.
A PTSD-ben szerepet játszó pontos gének felkutatásához a géneket alkotó specifikus molekulák részletesebb vizsgálatára van szükség. Az emberi genomban körülbelül 20 000-25 000 gén található, de a legtöbb (több mint 99%) minden emberben közös. Az emberek közötti különbségek azonban nem egyszerűen egy adott génen alapulnak, hanem a gének kis részein, az úgynevezett “egynukleotid-polimorfizmusokon” (röviden SNP-k) – amelyekből az emberekben körülbelül 3 millió van – és az SNP-k kombinációin, az úgynevezett “allélokon”. Az allélok a gének szerkezetében mutatkozó különbségek (például rövidebb vagy hosszabb), amelyek ugyanazon gén eltérő működéséhez vezethetnek. Tekintettel az emberi gének (allélok) apró, de potenciálisan jelentős eltéréseinek óriási mennyiségére, a legvalószínűbb “jelölt gének” keresése, amelyek a PTSD kialakulásához vezethetnek, nagy kihívást jelent. Szerencsére a gének megkülönböztethetők az alapján, hogy milyen funkciót töltenek be az agy kémiájának és funkcióinak szabályozásában, például befolyásolják-e a neurokémiai anyagok termelését vagy hatását (Pl, noradrenalin, szerotonin vagy dopamin), amelyek viszont olyan agyi területek (például a HPA-tengely, a locus coeruleus, valamint a limbikus rendszer és a prefrontális kéreg) működését befolyásolják, amelyekről ismert, hogy összefüggésben állnak a PTSD-vel.
A PTSD-vel kapcsolatban számtalan jelölt gént vizsgáltak (31 jelölt gén), pozitív, negatív és ellentmondásos eredményekkel (Voisey, Young, Lawford, & Morris, 2014). Négy genom-széles körű asszociációs vizsgálat (GWAS) is történt, amelyek négy gént azonosítottak a PTSD-vel összefüggésbe hozhatónak, köztük a RORA-t (Logue et al., 2013), az incRNA-t (Guffanti et al., 2013), az intergenikus SNP-t (Xie et al., 2013) és az SLC18A2-t (Solovieff et al., 2014). A GWAS-vizsgálatok azért nagy teljesítményűek, mert nagyon nagyszámú jelölt gént és a hozzájuk kapcsolódó SNP-ket vizsgálnak; ennek következtében azonban nagyon nagy mintanagyságra van szükségük (pl. >1000). Ezeknek a vizsgálatoknak a lefolytatása megköveteli a különböző projekthelyszínek adathalmazainak kombinálását és a kutatók közötti együttműködési kapcsolatok kialakítását – egy olyan irány, amelyet számos genetikai kutató elkezdett követni.
A viselkedésgenetikai kutatások további finomítása – azaz a genetika viselkedésben, érzelmekben és gondolkodásban betöltött szerepének vizsgálata – az elmúlt évtizedben ígéretesnek bizonyult a PTSD-vel és a kapcsolódó problémákkal (például depresszióval és agresszióval) összefüggésbe hozható génkülönbségek azonosítására. A szerotonin agyi aktivitását befolyásoló gén egy bizonyos allélje – a “szerotonin transzporter” gén 5HTTLPR “rövid-rövid” allélja – kimutatták, hogy megkülönbözteti azokat az egyéneket, akiknél felnőttkorban depresszió alakul ki a gyermekkorban átélt csapások (például visszaélés, szegénység vagy erőszak; Caspi et al., 2003) után, valamint azokat, akiknél a Katrina hurrikán átélése után PTSD alakult ki, azoktól, akiknél nem (Kilpatrick et al., 2007). A rövid-rövid szerotonin transzporter gén allél szintén összefüggésbe hozható volt a depresszió fokozott kockázatával a bántalmazott gyermekek körében, de csak azoknál, akik alacsony szociális támogatásban részesültek (Kaufman és mtsai., 2004). A dopamin transzporter gén vizsgálatában azt találták, hogy egy bizonyos allél csak a magas alkoholfogyasztású egyének körében társult a PTSD-vel (Young és mtsai., 2002). Így elképzelhető, hogy a poszttraumás problémák (beleértve a depressziót és a PTSD-t is) akkor a legvalószínűbbek, ha a traumatikus stresszoroknak kitett emberek genetikai sebezhetőséggel és vagy további kockázati tényezőkkel (például alkoholfogyasztás) vagy hiányos védőfaktorokkal (például szociális támogatás) rendelkeznek.
Míg egyértelmű, hogy a genetikai sebezhetőség szerepet játszik a PTSD-ben, még sokat kell megtudnunk arról, hogy milyen konkrét gének/allélek játszanak szerepet, és hogyan hatnak kölcsön a személy környezetével és tapasztalataival a pszichológiai traumának való kitettség előtt és után. Egy ausztrál tanulmány például azt találta, hogy a 10 éves kor előtt átélt bántalmazás összefüggésbe hozható a magatartászavarral, az agresszióval és az antiszociális személyiséggel serdülőkorban és korai felnőttkorban, különösen azoknál az embereknél, akik egy olyan gén alléljával rendelkeznek, amely csökkenti a szervezetben a monoamin-oxidáz A (MAO-A) nevű vegyi anyag termelését, amely metabolizálja (azaz, aktiválja) a PTSD-vel, valamint az agresszióval összefüggésbe hozott neurotranszmittereket: a dopamint, a noradrenalint és a szerotonint (Caspi et al., 2002). Egy magatartászavar és kábítószerrel való visszaélés miatt kezelés alatt álló serdülőkkel végzett vizsgálat azonban nem találta, hogy az ezzel az alléllal rendelkező, bántalmazott gyermekeknek súlyosabb magatartási problémáik lennének (Young és mtsai., 2006). Így nemcsak a konkrét allél, hanem a vizsgált személyek konkrét csoportja, a traumatikus csapás típusa és a poszttraumás probléma típusa is nagyon eltérő gén-környezet kölcsönhatásokhoz vezethet. Mivel a gének általában igen specifikusan hatnak a testi folyamatokra és működésre, a vizsgálatok akkor lehetnek a leghatékonyabbak a kulcsfontosságú kapcsolatok azonosításában, ha a PTSD-nél önmagában véve specifikusabb kimenetelek előrejelzésére irányulnak. A PTSD komplex fenotípus (Segman, Shalev, & Gelernter, 2007) – vagyis a PTSD nemcsak 17 különböző tünetet foglal magában, hanem számos viselkedési, kognitív, affektív és biológiai elváltozást és társbetegséget is (lásd 4. fejezet). A PTSD-ben érintett problématípusok, mint például az agresszív vagy impulzív viselkedés, a szorongás vagy diszfória, vagy a hipervigilancia és az ijedtségi válasz, lehetnek a legtermékenyebb eredmények, amelyeket vizsgálni kell annak jobb megértése érdekében, hogy a genetikai különbségek hogyan lépnek kölcsönhatásba a pszichológiai traumával, hogy PTSD-t és más poszttraumás problémákat eredményezzenek. Mivel a genetikai tényezők erősségeket és ellenálló képességet, valamint sebezhetőséget is adhatnak, az a kérdés, hogy a gén-trauma-környezet kölcsönhatások hogyan vezetnek kedvező poszttraumás pályákhoz, például ellenálló képességhez vagy felépüléshez (2. fejezet), még feltárásra váró terület.