A nevem Andy Morris, 26 éves vagyok.
Mindig is tisztában voltam a vérrögök veszélyével, mivel édesapámnak egy fehérjehiány miatt naponta “vérhígítót” kellett szednie. Voltak vérrögök a lábában, és egy konkrét esetben nem csak egy, hanem több száz vérrög alakult ki a tüdejében, mégis valahogy túlélte. Mivel apámnak korábban vérrögök keletkeztek a lábában, mindig figyeltem, ha az enyémben furcsa fájdalmak jelentkeztek. Nem tudtam, hogy ez nem az én problémám lesz.
A semmiből, 2006 februárjában, nem egészen másfél évvel a házasságkötésem után, hirtelen hátfájásom lett. Már a középiskolai birkózócsapatban is megsérült a hátam, ezért eleinte nem sokat gondoltam rá. Sajnos a fájdalom továbbra is fennállt, és napról napra rosszabbodott. Semmi sem enyhítette, sem gyógyszer, sem helyzetváltoztatás, sem fekvés. Bármi is történt, a fájdalmam nagyon magas szinten maradt. Egyszer a feleségemmel elmentünk a Wal-Martba, hogy vegyünk egy melegítőpárnát. Le kellett dőlnöm, hogy járni tudjak, és rájöttem, hogy még abban sem vagyok biztos, hogy vissza tudok-e menni a kocsihoz. Makacs tudok lenni, és nem szeretem a kórházakat, ezért figyelmen kívül hagytam a feleségem bölcs tanácsát, hogy forduljak orvoshoz, legalábbis addig, amíg nem volt más választásom.
Hányingerem lett, és a megszáradt vér is része volt annak, ami feljött. A feleségem elvitt a sürgősségi osztályra. Az orvosok először azt feltételezték, hogy vakbélgyulladásom van, és azt mondták, hogy még aznap este megműtenek, ami ellen nem tiltakoztam, tekintve, hogy milyen fájdalmaim voltak. Amikor felébredtem, közölték velem, hogy a vakbelemről kiderült, hogy rendben van, bár elővigyázatosságból mégis eltávolították. Amikor azonban a sebész feltáró műtétet végzett, azt mondta, hogy a vékonybelem olyan volt, mint a gumi, és nem is volt biztos benne, hogy mit érez. A sebészek azon az éjszakán 2 és 3 láb közötti vékonybélszakaszt távolítottak el. Nem kaptam semmiféle “vérhígítót”, annak ellenére, hogy apám felvetette, hogy ennek talán köze lehet a véralvadási múltjához.
Az orvosok meg voltak győződve arról, hogy Crohn-betegségről van szó, ami egy bélbetegség. Végül az intenzív osztályra kerültem, mert az állapotom nem javult, és ekkor már egyáltalán nem tudtam, hogy mi történik. Az orvosok azt mondták a feleségemnek, hogy rutinszerű CT-vizsgálatot fognak végezni. Még aznap este kapta a hívást, hogy azonnali műtétre van szükség az életem megmentéséhez, mert több vékonybelem elhalt a vérrögök miatt. E műtét során eltávolítottak még 1 és 2 lábnyi elhalt vékonybelet. A sebészek a második műtét után nem zárták be teljesen a hasi sebet. Attól tartottak, hogy nem lennék képes elviselni egy harmadik bemetszést, ha újabb műtétre lenne szükség. Ez eredményezte azt, amit én “trófea hegemnek” szeretek nevezni, ami körülbelül hat hüvelyk hosszúságú az alhasamon, és közel egy hüvelyk széles, ami naponta emlékeztet arra, hogy min mentem keresztül.
Mihelyt végre “vérhígítót” kaptam, körülbelül egy hét alatt kikerültem a kórházból, és hazamentem, hogy megkezdjem a hosszú felépülést. Februártól május elejéig tartott, amíg a műtéti sebem teljesen begyógyult. A kórházi tartózkodásom körülbelül három hétig tartott. Később megtudtuk, hogy nagyapám 1989-ben a vékonybelében lévő vérrögök miatt halt meg.
Most minden este 5 mg “vérhígítót” szedek, valamint folsavat. Mostantól kezdve “vérhígítót” fogok szedni. Ezzel, a heggel és azzal, hogy milyen közel voltam a halálhoz, mindenképpen azt kell mondanom, hogy megváltozott az életem. Ez az élmény rendkívül elszántá tesz arra, hogy megosszam a történetemet és a családi történetemet, mert drámai módon mutatja be, milyen életveszélyes lehet egy fel nem ismert vérrög, és mennyire fontos, hogy ismerjük és hangsúlyozzuk a családi történetet az egészségügyi csapattal.”