Az olyan tevékenységek, mint a mézhangyák gyűjtése (a képen), sok ausztrál őslakos számára komoly kulturális értéket képviselnek.Credit: Biosphoto\Avalon
Az ausztráliai őslakos gyermekek, akik olyan családokban élnek, amelyek a huszadik század nagy részében kényszerű elszakításokat éltek át, a többi őslakos gyermeknél nagyobb valószínűséggel szenvednek rossz egészségi állapotban és negatív iskolai tapasztalatokkal – derül ki egy ebben a hónapban közzétett, mérföldkőnek számító kormányzati jelentésből.
Az 1910 és az 1970-es évek között minden harmadik őslakos és Torres-szoros-szigeti gyermeket elszakították családjától és közösségétől a rasszista kormányzati politika keretében, amely arra próbálta kényszeríteni az őslakosokat, hogy asszimilálódjanak a fehér ausztrálokkal. A gyermekeket intézetekben vagy nevelőotthonokban nevelték fel, vagy fehér családok fogadták örökbe őket. Az ausztrál kormány 2008-ban hivatalosan bocsánatot kért az “ellopott nemzedékek” tagjaitól.
A legutóbbi jelentésben az Ausztrál Egészségügyi és Jóléti Intézet, a kormány által finanszírozott statisztikai hivatal az aborigin és Torres-szoros-szigeti lakosság körében végzett felmérések meglévő adatait használta fel az első országos tanulmány elkészítéséhez arról, hogy a kényszerű elkülönítések hogyan hatottak a következő generációk gyermekeire. A korábbi jelentések azt vizsgálták, hogy ezek a politikák milyen hatással voltak magukra az ellopott nemzedékekre és felnőtt leszármazottaikra.
“Az ellopott nemzedékek körül végzett munka azt mutatja, hogy a többi aborigin és Torres-szoros-szigeti lakoshoz képest az ellopott nemzedékek és leszármazottaik sokkal rosszabb helyzetben vannak” – mondja Richard Weston, a Torres-szorosból származó Meriam nép leszármazottja, a canberrai Healing Foundation (Gyógyító Alapítvány) vezérigazgatója, egy kormány által finanszírozott szervezet, amely az ellopott nemzedékek és leszármazottaik gyógyulásáért dolgozik, és amely a jelentést megrendelte. “A trauma megmarad az emberekben, és hatásai messzemenőek és mélyrehatóak” – mondja Weston.
Mostly worse off
A jelentés mintegy 7900 olyan 15 év alatti aborigin és Torres-szoros-szigeti gyermek egészségügyi, kulturális és társadalmi-gazdasági adatait vizsgálta, akik olyan háztartásban éltek, ahol az ellopott nemzedékek legalább egy tagja élt. Ezeket az adatokat összehasonlították azon mintegy 40 800 őslakos gyermekével, akiknek a háztartásában nem élt olyan felnőtt, akit gyermekkorában eltávolítottak a családjából. A gyermekek és a háztartásukban élő Lopott nemzedék tagjai közötti kapcsolatokat nem jelentették.
Az elemzés kimutatta, hogy a Lopott nemzedékek háztartásában élő őslakos gyermekek 17,2%-a számolt be arról, hogy az előző évben engedély nélkül hiányzott az iskolából, szemben a referenciacsoport 4,1%-ával. Az ellopott nemzedékek családjaiban élő gyermekek közel kétszer nagyobb valószínűséggel számoltak be arról, hogy “igazságtalanul bántak velük” az iskolában, mert őslakosok voltak, és az ellopott nemzedékek háztartásaiban élő őslakos gyermekek 26%-a minősítette rossznak az egészségi állapotát, szemben az összehasonlító népesség 19,2%-ával.
A lopott nemzedékek háztartásaiban élő gyermekek 1,8-szor nagyobb valószínűséggel tapasztaltak stresszt az előző 12 hónapban, és 60%-kal kisebb valószínűséggel éltek olyan otthonban, amelynek tulajdonosa a háztartás egyik tagja.
Az elemzés figyelembe vette más tényezők hatását is a gyermekek egészségi állapotára és társadalmi-gazdasági mutatóira, függetlenül attól, hogy Lopott nemzedékek háztartásában éltek-e, mint például az életkor és a nem, valamint hogy a gyermekek távoli területen vagy olyan háztartásban éltek-e, ahol olyan személy élt, aki dolgozott, iskolát végzett vagy börtönben volt. Az eredmények azt mutatják, hogy a kitelepítésnek generációk közötti hatásai vannak még akkor is, ha ezeket a tényezőket kontrollálták.
A jelentés arra a következtetésre jutott, hogy a Lopott nemzedékek háztartásában élő gyermekek nagyobb valószínűséggel tapasztaltak kedvezőtlen eredményeket, mint más aborigin és Torres-szoros-szigeteki gyermekek, és hogy ez “a generációk közötti szegénység és trauma átvitelét mutatja”.
“A felmérés eredményei azt mutatják, hogy még mindig mennyi szenvedést okoznak ezek a politikák” – mondja Maggie Walter, egy tasmániai palawa nő, a hobarti Tasmániai Egyetem szociológusa. “Ez generációkon keresztül visszahat.”
A jelentés azonban azt találta, hogy az “Ellopott nemzedékek” háztartásaiban élő őslakos gyerekek kétszer olyan valószínűséggel azonosultak egy klánnal, törzsi vagy nyelvi csoporttal, és egy területet hazájuknak ismertek el, mint az ilyen háztartásokban nem élő őslakos gyerekek.”
Weston szerint ez arra utalhat, hogy a kulturális identitás erőt és ellenállóképességet jelentett az “Ellopott nemzedékek” tagjai számára.
Noha Walters úgy véli, hogy a jelentés rávilágít azokra a nehézségekre, amelyekkel ezek a gyerekek szembesülnek, attól tart, hogy a háztartásokra való összpontosítás akaratlanul is rájuk hárítja a felelősséget. “Mindezeknél az a kockázat, hogy valahogy az aborigin családok és közösségek hibájává válik, hogy még mindig azoknak a szörnyű politikáknak a következményeivel kell együtt élniük” – mondja. “Amit vizsgálnunk kell, az a tágabb társadalmi és kulturális valóság, amelyben ez a család, mind a jelenlegi, mind az előző generációk élték az életüket.”
A trauma kezelése
Weston úgy véli, hogy a rasszista politikák, például a gyermekek erőszakos elhurcolása által okozott trauma a kiváltó oka annak, hogy az ausztrál őslakosok átlagosan körülbelül tíz évvel korábban halnak meg, mint a nem őslakos ausztrálok. Az Egyesült Államokban a gyermekkori trauma hatásait vizsgáló tanulmányok azt mutatják, hogy az növeli a kábítószerrel való visszaélés, valamint a mentális és fizikai betegségek kockázatát, és korlátozhatja a foglalkoztatási lehetőségeket.
Weston szerint azonban a kormányzati kezdeményezések nem kezelik megfelelően a traumát, és ez az oka annak, hogy az elmúlt tíz év számos politikája ellenére az ausztrál őslakosok várható élettartama még mindig nem javult jelentősen. A kormány elismeri, hogy az ország nem teljesíti azt a célt, hogy 2031-re megszűnjön a várható élettartambeli különbség.
A kutatók egy része amiatt is aggódik, hogy a trauma napjainkban megismétlődik azokban az őslakos gyermekekben, akiket az állami gyermekjóléti törvények alapján elszakítanak a családjuktól. Az aborigin és Torres-szoros-szigeti gyerekek a 18 év alatti ausztrál gyerekek 5,5%-át tették ki 2016-17-ben, de az összes otthonon kívüli gondozásba helyezett gyermek 36,9%-át.
Walter szerint ellentmondásos, ha a kormányok azt mondják, hogy javítani akarják az őslakosok várható élettartamát, miközben az őslakos gyerekeket még mindig otthonon kívüli gondozásba helyezik. Szerinte az, hogy a gyerekeket eltávolítják a közösségeiktől, hozzájárul ezekhez a hiányosságokhoz.
Bár a kormánypolitikák kimondják, hogy az őslakos gyerekeket a nem őslakos gondozók előtt a saját közösségükben élő tágabb családjuknál vagy családjuknál kell elhelyezni, ez nem mindig lehetséges.
Az otthonon kívüli gondozásban élő aborigin és Torres-szoros-szigeteki gyerekek magas aránya aggodalomra ad okot – mondja Ken Wyatt, egy noongar, yamatji és wongi férfi, az ország ausztrál őslakosokért felelős minisztere. Bár Wyatt szerint a gyermekvédelmi rendszerek az államok és a területek felelőssége, a nemzeti kormány azon dolgozik, hogy kezelje azokat az alapvető tényezőket, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy a gyermekek otthonon kívüli gondozásba kerülnek, beleértve a generációk közötti traumát.