A jövedelem újraelosztása melletti érvek
A kormányok ugyan számos módon befolyásolják az erőforrások elosztását, de ez gyakran csak mellékterméke annak, amit egyébként tenni próbálnak. Régóta vitatott kérdés, hogy a kormányoknak kifejezetten törekedniük kell-e arra, hogy a jövedelmet a gazdagoktól a szegények felé csoportosítsák át, és ha igen, milyen mértékben. A szegényekkel szembeni nagyobb bőkezűség – akár magasabb juttatások, akár progresszívebb adórendszer révén – magasabb adóterhet jelent a gazdagabbak számára, ami az érvelés szerint hatással van a munkára és egyéb viselkedésre. Az újraelosztás megfelelő mértékével az optimális adókról szóló kiterjedt szakirodalom foglalkozik, de a közgazdászok általában egyetértenek abban, hogy a végső döntést a politikai folyamatnak kell meghoznia.
A közgazdászok számos érvet hoznak fel az újraelosztás közvetett módszereivel szemben az explicit módszerek mellett. Az elsődleges érv az, hogy ezek hatékonyabb eszközt biztosítanának a súlyos nehézségek, a szenvedés vagy az éhezés felszámolására. A piacgazdaság önmagára hagyva áldozatokat hoz létre azok körében, akik nem rendelkeznek a teljes körű részvételhez szükséges készségekkel, vagy akik nem tudtak elegendő forrást előteremteni ahhoz, hogy öregkorukig eléldegéljenek. Az országok kidolgoztak programokat a súlyos rászorultság megelőzésére, bár az elfogadható minimális életszínvonal meghatározása az európai országokban jellemzően nagyvonalúbb, mint például az Egyesült Államokban, és ez tükröződik az állami kiadások magasabb arányában ezekben az országokban. A legtöbb országban a szegénység definíciója, amelyet azon a szinten mérnek, amelyre az állami ellátórendszer mindenki jövedelmét hozza, az “abszolút” (az élelem, ruházat és fedél minimális követelménye által meghatározott) helyett egy relatívabb fogalom felé mozdult el, amely lehetővé teszi, hogy a szegények részesedjenek az életszínvonal valós emelkedéséből.
A második érv az újraelosztás mellett az, hogy ezáltal nő az általános társadalmi jólét. Egy plusz dollár nagyobb különbséget jelent egy heti 100 dollárt kereső ember életszínvonalában, mint egy 1000 dollárt keresőéban. Még akkor is, ha mindenki jövedelme meghaladja a megállapított minimális szintet, akkor is indokolt az újraelosztás a gazdagoktól a kevésbé gazdagok felé. Az, hogy ezt milyen mértékben kell megvalósítani, részben attól függ, hogy az újraelosztás milyen torzulásokat okozna, részben pedig attól, hogy a jóval több nem túl gazdag ember mennyivel több értéket tud kicsikarni minden egyes plusz dollárból.
Az újraelosztás mellett szóló további érvek akkor merülnek fel, amikor a piac nem teszi lehetővé, hogy az egyének saját életük egyes időszakai között újraelosztást hajtsanak végre. A klasszikus példa erre az, hogy az emberek hajlamosak arra, hogy a legmagasabb kiadásaik időszakai (a gyermeknevelés során) a minimális jövedelem pontjain (az élet korai szakaszában) legyenek. Azok a családok, amelyek nem vagy alig férnek hozzá a hitelpiacokhoz, nagyon keveset tehetnek ez ellen, és ez az egyik érv a gyermekeket nevelők felé történő újraelosztás mellett. Egy másik érv azt állítja, hogy a gyermekek a társadalom egésze számára előnyöket jelentenek, így a szülőket jutalmazni kell a közjó megteremtéséért. Ennek az érvnek természetesen kevés ereje lenne azokban az országokban, ahol komoly túlnépesedési problémák vannak.
Az érvek egy utolsó csoportja szintén a piaci kudarcra vonatkozik. Ha bizonyos területek vagy foglalkozások visszaszorultak, és a munkaerő nem alkalmazkodott ehhez a visszaeséshez más területekre való átköltözéssel vagy átképzéssel, akkor a recessziós hatások tompítása érdekében bizonyos támogatásokat indokoltnak lehet tekinteni. A legtöbb ország újraelosztást hajt végre a jobb helyzetben lévő régiókból a hanyatló régiókba, vagy külön programokra különít el forrásokat, amelyek célja az egyes csoportok segítése.
Assar LindbeckJohn Anderson Kay