1993-ban Han Brunner genetikus és kollégái felfedeztek egy génmutációt, amelyet egyetlen holland családban öt generációnyi erőszakos férfi osztott meg. Ahogy Brunner és kollégái tanulmányukban leírták, az egyik férfi megpróbálta megerőszakolni a nővérét, egy másik megpróbálta elgázolni a főnökét az autójával, egy másik pedig éjjelente késsel hatolt be a testvérei hálószobájába, hogy vetkőzésre kényszerítse őket. A férfiak közül legalább ketten gyújtogatók is voltak. A kutatócsoport felfedezte, hogy valamennyi férfinak volt egy súlyos MAOA génhibája. A nagy visszhangot kiváltó tanulmány a Science című folyóiratban jelent meg.
A MAOA feladata, hogy segítsen az agyban lévő, neurotranszmittereknek nevezett vegyi anyagok újrahasznosításában és lebontásában. Ezen neurotranszmitterek közé tartozik a dopamin és a szerotonin, amelyek részt vesznek a hangulatszabályozásban. Ha egy személyben alacsony mennyiségű MAOA termelődik, az újrahasznosítási folyamat ritkábban történik, ami fokozott agressziót eredményezhet.
Nem minden MAOA-mutáció egyforma. A Brunner 1993-as tanulmányában szereplő férfiak egyáltalán nem termeltek MAOA enzimet. Ez a bizonyos hiba nagyon ritkának számít, és ma Brunner-szindrómának nevezik. A férfiak egyharmada azonban rendelkezik a MAOA gén olyan változatával, amely az enzimet termeli, de alacsonyabb szinten. Ezt a változatot nevezik “harcos génnek”.”
A Brunner 1993-as tanulmánya óta az ügyvédek – nagyrészt sikertelenül – megpróbáltak genetikai bizonyítékokat bevezetni a bírósági ügyekbe, amelyek azt sugallják, hogy az erőszakos bűncselekmények elkövetői hajlamosak lehetnek az elkövetésre. Az első ilyen eset 1994-ben történt, amikor egy Stephen Mobley nevű férfi bevallotta, hogy lelőtte egy pizzéria vezetőjét. A Mobley-t védő ügyvédek genetikai vizsgálatot kértek a MAOA aktivitásának ellenőrzésére, arra hivatkozva, hogy a családjában több erőszakos férfi is előfordult. A bíróság elutasította ezt a kérelmet, és Mobley-t végül halálra ítélték.
2009-ben azonban egy olasz bíróság egy évvel csökkentette egy késelésért és gyilkosságért elítélt férfi büntetését, miután a vizsgálatok megállapították, hogy öt, az erőszakos viselkedéshez kapcsolódó génnel rendelkezik, köztük egy kevésbé aktív MAOA génnel. Néhány szakértő bírálta a döntést, köztük Steve Jones, az Egyesült Királyságban működő University College London neves genetikusa, aki akkoriban a Nature-nek azt mondta: “A gyilkosságok kilencven százalékát Y kromoszómával rendelkező emberek – férfiak – követik el. Mindig a férfiakra kellene rövidebb büntetést kiszabni? Nekem alacsony MAOA-aktivitásom van, de nem járok körbe embereket támadni.”
Brunner, aki jelenleg a hollandiai Radboud Egyetemen dolgozik, a Mediumnak elmondta, hogy kitart a több mint 25 évvel ezelőtt publikált tanulmányának megállapításai mellett, megjegyezve, hogy azóta több bizonyíték gyűlt össze a jelenségre vonatkozóan. Azokban a ritka esetekben, amikor a gyanúsítottak nem termelnek MAOA enzimet, Brunner szerint a bíróságoknak figyelembe kellene venniük, hogy ezeknél az embereknél nagyobb a kockázata a kóros viselkedésnek. “Ebben az esetben erős tudományos bizonyítékok állnak rendelkezésre, és szerintem ezt meg kellene hallgatni” – mondja. “Hogy ez mennyit nyomna a latban, az nyilvánvalóan a bírákon, az ügyvédeken és az esküdtszékeken múlik.”
Az alacsony aktivitású MAOA génnel rendelkező emberek esetében azonban Brunner úgy véli, nincs elegendő bizonyíték arra, hogy erőszakosabban viselkednek, mint mások, és nem gondolja, hogy engedékenységet kellene kapniuk.
“Ha a genetika olyasmire késztet minket, amit nem tudunk irányítani, az elveszi az emberi cselekvőképesség egyik kulcsfogalmát – azt a tulajdonságot, ami emberré tesz minket.”
“Azt hiszem, a bizonyíték elég egyértelmű, hogy ez a gén valamilyen szerepet játszik a bűnügyi erőszakra való nagyobb hajlamban” – mondja Christopher Ferguson, a floridai Stetson Egyetem pszichológusa, aki a MAOA-ról írt. Ferguson úgy véli, hogy az alacsony aktivitású MAOA gén és a traumatikus gyermekkor kombinációja enyhítő tényezőként vehető figyelembe a bírósági ügyekben, de nem szabad a bűnözés “medikalizálására” használni, mert vannak olyan emberek, akik a génnek ezzel a változatával rendelkeznek, és nem bűnözők.
“A gének és a környezet valóban nem teljesen determinisztikusak” – mondja Ferguson. “Nyilvánvalóan nyomást gyakorolnak ránk, hogy bizonyos módon viselkedjünk, de még mindig van bizonyos fokú kontrollunk.”