A furcsa külsejű evezőhal a leghosszabb csontos hal a tengerben. Tudományos nevén Regalecus glesne néven ismert, a Regalecidae halcsalád tagja. A Regalecidae név a latin regalis szóból származik, amelynek jelentése “királyi”. Az evezőshal elnevezés eredete ismeretlen, de utalhat az evező alakú testre vagy a hosszú, evezőszerű medenceuszonyokra. Hosszú, vékony alakja miatt az evezőshalat néha szalaghalnak is nevezik. A heringek királyaként is szokták emlegetni. Bár mélyvízi fajról van szó, nem túl ritka, hogy evezőhalat lássunk. Ezek a szokatlan élőlényekről ismert, hogy viharok után partra sodródnak a tengerparton, végtelen órákig elkápráztatva a kíváncsi bámészkodókat. Szokásuk az is, hogy a vízfelszín közelében lebegnek, ha betegek vagy haldokolnak. Emiatt úgy vélik, hogy az evezőshalak lehetnek felelősek az ókori tengerészek és strandolók által a tengeri szörnyekről és tengeri kígyókról szóló legendás észlelésekért. Bár sportcélokra vadászhalként halászják, az evezőhalat általában nem halászják kereskedelmi céllal, mivel zselatinos húsát nem tartják ehetőnek.
A Bermudán 1860-ban partra mosott evezőshal, eredetileg tengeri kígyóként írták le
(Wikipedia Public Domain Image)
Az evezőshal legfeltűnőbb jellemzője a rendkívül hosszú, szalagszerű teste. Ezek a halak elérhetik a több mint 15 méter (50 láb) hosszúságot és akár 600 font (272 kilogramm) súlyt is nyomhatnak. Pikkely nélküli testét ezüstös vagy ezüstkék bőr borítja, és díszes, vörös hátúszóval van ellátva, amely egy díszes fejdíszre hasonlít. Ez a hátúszó a hal teljes hosszában végigfut, és a több mint 400 egyedi uszonynyaláb mindegyike fölött egy-egy apró tüske áll ki. Ennek a halnak a medenceúszója hosszúkás és hasonlóan színezett. Az evezőshal szája kicsi, látható fogak nélkül. Táplálékuk főként planktonokból, apró rákfélékből és kis tintahalakból áll, amelyeket a szájukban lévő, speciálisan kialakított kopoltyú gereblyék segítségével szűrnek ki a vízből. Az evezőhal viszont táplálékforrás lehet a nagyobb óceáni ragadozók, például a cápák számára.
Sziklás parton partra vetett evezőhal
(Wikipedia Public Image)
Szinte mindent, amit az evezőhalról tudunk, a partra mosott vagy a halászok által véletlenül kifogott példányokból tudtuk meg. Ismert, hogy éjszaka a felszínre jönnek, nyilvánvalóan a hajók fényei vonzzák őket. 2001-ben filmeztek le először élő evezőshalat. Az amerikai haditengerészet egy bóját javító csapat vette észre a Bahamákon. A példányt úgy figyelték meg, hogy hosszú hátúszóját hullámozva úszik, miközben testét viszonylag egyenesen tartja. Ezt a fajta meghajtást amiiform úszásmódnak nevezik. Az evezőshalakat függőleges helyzetben is megfigyelték már úszni. Úgy gondolják, hogy ez lehet az egyik módja annak, hogy az evezőshal táplálékot keressen. Az evezőshalak szaporodási szokásairól keveset tudunk, bár megfigyelték, hogy Mexikó partjainál július és december között ívnak. Az ívás után az ikrákat a felnőttek elhagyják, hogy a kikelésig az óceán felszínén lebegjenek. Miután kikeltek, az apró lárvák elsősorban planktonnal táplálkoznak, amíg kifejlődnek. A felnőtt evezőshalak feltehetően magányosan élnek.
A heringkirályként is ismert óriás evezőshal múzeumi mása
(© Sandstein / CC BY-SA 3.0)
Az evezőshal egy nyílt tengeri faj, amely az Atlanti-óceán keleti részének és a Földközi-tenger mélytengerében található meg. Általában 200 méter (600 láb) körüli mélységben találhatók, bár ismert, hogy akár 1000 méter (3000 láb) mélységig is elmennek. Megfigyelték őket 60 méteres (20 láb) mélységben is. Lehetséges, hogy táplálékkeresés közben mozognak sekélyebb vizekbe. Bár a vadonban ritkán látni őket, számuk elég nagynak tekinthető ahhoz, hogy jelenleg ne tekintsék őket veszélyeztetettnek.