Bevezetés
A bányászat alkalmazása az ellenséges védelem aláásására már az ókor óta ismert, mivel a bányászat már régóta az ostromhadviselés kulcsfontosságú része volt. Ennek ellenére a bányászat és az aknás hadviselés a nyugati front tapasztalatainak és tájképének szinonimájává vált. A háború során a bányászat a lövészárok-harc fontos részévé vált, és mindkét fél hatalmas energiát fordított az alagutak és aknák építésére, valamint az ellenséges bányászat elhárítására. A bányászati műveletek nagyszámú embert és hatalmas mennyiségű robbanóanyagot igényeltek, de lehetőséget nyújtottak az ellenséges vonal kulcsfontosságú részeinek aláásására és megsemmisítésére, lehetővé téve ezzel a felszínen lévő embereknek a sikeres támadást. Úgy tűnt, hogy a bányászat alkalmazása megoldást kínál a lövészárok és a kopásos hadviselés legrosszabb problémáira. Az aknás hadviselést a leghíresebb módon az 1916-os somme-i harcok során, 1917-ben a Messines-háton és Vauquois-nál (Verdun közelében) alkalmazták, ahol a háború nagy részében alagutakat, aknákat és ellenaknákat ástak. A mozgékonyabb hadviselés 1918-as visszatérésével az aknás hadviselés szükségessége ennek megfelelően csökkent.
Az aknás hadviselés célja
A belga partoktól a svájci határig húzódó lövészárokvonalak viszonylag gyors kiépítése és a lövészárkok áttörésének óriási nehézségei miatt a hadseregek alternatív eszközöket kerestek. Nagyon gyorsan mindkét oldalon a katonák úgy kezdték kezelni az árokrendszereket, mint egy ellenséges erődöt, és ostromműveletekbe kezdtek. A bányászat célja az volt, hogy a katonák – bár a föld alatt – átkelhessenek a feleket elválasztó senki földjén, és lerombolhassák az ellenség kulcsfontosságú állásait, hogy megkönnyítsék a felszíni előrenyomulást. Ráadásul az ilyen hatalmas, váratlan robbanások okozta sokk óriási félelmet és stresszt okozott a robbanások által meg nem ölt katonákban, és hozzájárult demoralizálódásukhoz. A robbanások azonban néha olyan károkat is okoztak, hogy a táj a normálisnál is nehezebben átjárhatóvá vált, ami lelassította a támadást, megakadályozta annak kiaknázását, és meghiúsította az akna fő célját.
A bányászok
A föld alatti harc és az alagútépítés követelményei miatt ez a munka specialistáknak való volt, és 1914-ben kevés volt a bányaharc technikáira kiképzett katona. A németek azonban már a háború előtt kialakítottak néhány ostrommérnöki egységet, mivel számítottak rá, hogy a Schlieffen-terv részeként a francia és belga erődök megtámadásához szükség lesz rájuk. Így a háború kezdetén a németek jártak az élen, bár a háború végére minden főszereplő létrehozott olyan egységeket, amelyek kifejezetten az aknamunka és az alagútépítés céljaira készültek. Az embereket gyakran a különböző országok békeidőben működő bánya-, építő- vagy mérnöki iparából toborozták, mivel ezek az emberek jellemzően rendelkeztek a földalatti aknák építéséhez szükséges készségek és ismeretek nagy részével. A bányászat nagyrészt azért igényelt szakembereket, mert a munka veszélyes, gyakran technikai jellegű, rendkívül fizikai jellegű volt, és gyakran szinte sötétben végezték. Ráadásul a szűk helyiségek, amelyekben a férfiaknak dolgozniuk kellett, azt jelentették, hogy mentálisan csak kevesen voltak képesek bányászként dolgozni. Ezért hozták létre a fent említett speciális bányászati egységeket. Ezeket a szakemberekből álló egységeket jellemzően a front egyes területeire telepítették, hogy előkészítsék a bányákat a nagyobb támadó műveletekhez, vagy hogy az ellenséges bányaműveletek ellen bányászkodjanak.
A Somme, Messines Ridge és Vauquois
A Somme-i csata első napja 1916-ban, a Messines-i csata 1917-ben és a Vauquois körüli harcok a bányaműveletek leghíresebb példái közé tartoznak. Ezek mindegyikénél alagútépítéssel nagy mennyiségű nagy robbanóanyagot helyeztek el kritikus helyek alatt. Az 1916. július 1-jén alkalmazott brit aknák voltak a történelem addigi legnagyobb ember okozta robbanásai (a britek a Hawthorn Ridge-i aknarobbanást filmre vették), de a Messines Ridge alatti brit aknák még ezeket is felülmúlták. A Messines Ridge alatti brit aknák együttesen a történelem egyik legnagyobb nem nukleáris robbanása maradtak. Vauquois inkább arról híres, hogy a háború egyik legtöbb aknát és alagutat épített helyszíne volt. Valóban, a két fél több mint 500 aknát robbantott fel, kráteres tájat hagyva maga után a korábban dombos, faluval rendelkező területen.
Következtetés
Az aknázás a lövészárok és a kopásos hadviselés kulcsfontosságú része volt, mivel a statikus hadviselésben megkönnyítette az ellenség kulcsfontosságú állásainak megsemmisítését. Azonban az aknák építésének hosszú ideje és az ehhez szükséges óriási erőfeszítések miatt, amint 1918-ban a hadseregek mozgékonyabbá váltak, a bányászat alkalmazása visszaszorult.
Nicholas Murray, U.S. Naval War College
Szerk: Emmanuelle Cronier