A transtorakális szívpacing történelmileg a szívmegállás kezelésében a végső megoldás technikájának szerepét töltötte be. A közelmúltban végzett vizsgálatok kimutatták, hogy ez a technika nagy arányban sikeres elektromos rögzítést eredményez, de gyakran mechanikai aktivitás nélkül. A túlélési arányok siralmasnak bizonyultak, ha a technikát a szívmegállás késői szakaszában alkalmazzák. A transzkután technikával pacingolt betegeken végzett több közelmúltbeli vizsgálat eredményei azt sugallják, hogy aszisztolés vagy pulzus nélküli bradikardiás betegeknél gyakran gyorsan elérhető az elektromos rögzítés. Annak ellenére, hogy a szívmegállásban későn is bekövetkezhet az elektromos rögzítés, a túléléssel járó mechanikus aktivitás kialakulása ritka. A túlélőket általában a leállás korai szakaszában kezelték, és hemodinamikailag hatástalan bradikardiájuk volt. Ezek az eredmények arra utalnak, hogy a transzkután pacing gyors beindítása a Stokes-Adams-rohamban, a myocardialis ischaemiához társuló növekvő szívblokkban, a defibrilláció utáni aszisztóliában vagy pulzus nélküli bradycardiában szenvedő betegeknél javíthatja a túlélést. Az elhúzódó szívmegállás áldozatai azonban, akiknek a szívizma visszafordíthatatlanul megszűnt mechanikusan működni, valószínűleg nem részesülnek semmilyen pacing-technikából.
Localizador
Blog Network
