A kutatás új etikai kódexe széles közönséget érdemel.Credit: Getty
Ön egy pályakezdő tudós, aki egy olyan cikk publikálására készül, amelyről úgy gondolja, hogy a nagy áttörés lesz. Leírja fantáziadús hipotézisét – egy jelentős következményekkel járó potenciális tudományos felismerést – az Ön által tervezett és kivitelezett kísérletekkel, valamint az eredeti felismerését alátámasztó, gondosan dokumentált adatokkal együtt. Ez valódi előrelépés a szakterület számára, és széles körben fogják idézni. A laborvezetője elégedett lesz. Munka elvégezve!
Aztán katasztrófa. Felébredsz a hajnali órákban, és rájössz egy lehetséges hibára: az adatok értelmezésének egy másik módja, ami kétségessé teszi a következtetést. Senki más nem veszi észre a problémát – a laborvezető túl elfoglalt, és egyetlen szerkesztő vagy bíráló sem veszi észre -, és a kérdés tisztázására irányuló további kísérletek időbe telnek. Ami még rosszabb, a friss eredmények elsüllyeszthetik a hipotézist (és a későbbi támogatásokat). Szóval, mégis publikálsz?
Természetesen nem! A tudomány az igazság keresését mindenek fölé helyezi, nem igaz? Nos, nem mindig. A fenti dilemma egy valós dilemma, amellyel valódi tudósok szembesülnek, és nem mindegyikük ugrik a helyes irányba. Mi segíthet nekik a helyes döntés meghozatalában? Egyes tudósok szerint segíthet a következő gondolat megvitatása: “Az igazságra való törekvés azt jelenti, hogy követni kell a kutatást, ahová az vezet, nem pedig megerősíteni egy már kialakult véleményt.”
Ez a kijelentés nyitja a Világgazdasági Fórum által összehívott tudósokból álló csoport által készített “Etikai kódex a kutatók számára” című hét előadás egyikét. Ezek a tudósok, akik számos országból érkeztek, mindannyian 40 év alattiak, de karrierjüket tekintve már befutottak, és több évtizedes kutatási és vezetői munka áll előttük. Ez a kombináció jól képzetté teszi őket a modern laboratóriumi élet realitásainak és nyomásának feltárására, így elképzeléseik megérdemlik, hogy a tudományos közösség figyelembe vegye őket.
Sok tudományos szervezet adott ki hasonló ajánlásokat saját kutatói közösségei számára – a Japán Tudományos Tanács például bravúros erőfeszítéseket tett. De nehéz lehet meggyőzni az elfoglalt és nyomás alatt álló tudósokat, hogy vegyék tudomásul az ilyen irányelveket, különösen akkor, ha – általában – meglehetősen szűkszavúan, mintha kőtáblákon lennének megfogalmazva. Ez a dokumentum, amely egy nemzetközi konszenzus súlyát hordozza, jól mutatja, hogy az etikai kérdések figyelembevétele nem kiegészítője a kutatási gyakorlatnak, hanem szerves és lényeges eleme. A dokumentum erénye, hogy megnyerő és meggyőző stílusban kerül bemutatásra.
A hét oldal mindegyikének élén egy-egy felszólítás áll, mint például “Minimalizáljuk az ártalmakat” és “Támogassuk a sokféleséget”, amelyet annak magyarázata, hogy miért fontos a kérés, valamint a végső cél és az eléréséhez szükséges gyakorlati megközelítések rövid bemutatása kísér. A valós életből vett anekdoták gyűjteménye segít illusztrálni azok relevanciáját.
A törekvés azért értékes, mert a kutatói magatartás alapvető alapelvei mellett (mint például a “Légy felelős” és a “Légy mentor”) a kódex kontextusba helyezi a természettudományokat a gyors technológiai változások és a szakértelem népszerű megkérdőjelezésének korában. A szerzők úgy látják, hogy segít újrafogalmazni “a kutatókat a társadalomhoz kötő társadalmi és erkölcsi szerződéseket”, és a kutatást “a legmegtagadhatatlanabb magatartással” ruházza fel.
Ez a kontextus egy része ismerős: aligha eredeti a polgároknak okozott károk minimalizálására való törekvés (a közpénzek elpazarlásától kezdve az egészség és a környezet károsításáig), vagy annak kimondása, hogy fontos a nyilvánossággal való együttműködés. De vannak radikálisabb javaslatok is: hogy az ilyen elkötelezettségnek néha magában kell foglalnia a nyilvánosság bevonását a “kérdés meghatározásába, a projekt koncepciójába, az eredmények megvitatásába és terjesztésébe”. Egyesek ezt szélsőségesnek fogják tartani. Mégis sok kutatási projekt azért nem éri el a kívánt társadalmi hatást, mert éppen a bevonás ilyen mélysége és szélessége hiányzik belőlük.
Minden tájékozott olvasó felismeri, hogy ez a szabályzat milyen módon lehet vitatható a kutatók számára, és találhat benne hibákat. Ezzel azonban nem vennénk észre az erényeit, mint a vita középpontját, nemcsak az aktív kutatók, hanem az egyetemeken, kutatóintézetekben, kormányoknál és magánfinanszírozó szerveknél befolyásos pozícióban lévők számára is. A dokumentumban semmi alapvetően újdonság nincs, mégis sokan úgy fogják értelmezni, hogy nagyon ambiciózus, sőt irreális. A kritikusok talán gúnyolódnak, hogy a való világban ki lenne hajlandó a posztdoktori álláshelyek finanszírozását átcsoportosítani a vezető kutatók jobb képzésére vagy más olyan eszközökre, amelyekkel a kódexet jobban lehet követni?
Amint a szerzők állítják, céljuk az, hogy nyílt beszélgetésekre ösztönözzenek “a pozitív és egészséges kutatási környezet megőrzése érdekében”. Ennek megfelelően a Nature olvasói jót tehetnek maguknak és másoknak is, ha ellátogatnak a http://wef.ch/coe oldalra és visszajelzést adnak. Még jobb, ha megvitatják a megfogalmazott eszméket, és elgondolkodnak azon, hogyan tudnának megfelelni ezeknek saját laboratóriumukban, kutatóintézetükben vagy finanszírozó szervezetükben. A Nature-nél mi is erre törekszünk.