Carl Wilson öröksége a halála napján ellentétben azzal, amivé mára vált.
1998. február 6.
Soha nem fogom elfelejteni azt a napot, amikor Carl Wilson meghalt, és azt, ahogyan megtudtam róla. Személy szerint úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna.
Emlékszem, hogy úgy értesültem róla, hogy a USA Today újság egy példányát vettem kézbe, és megláttam Carl képét a címlapon.
Nem volt címlapcikk (valójában csak egy kis kép volt Carlról az újság jobb felső sarkában), így azt hittem, hogy csak valami a Beach Boys néhány közelgő koncertjéről szól. Megdöbbentő volt a címlapon olvasni, hogy a rákbetegséggel folytatott hosszú küzdelem után elhunyt.
Teljesen megdöbbentett, emlékszem, hogy akkor szomorúan és letaglózva mentem haza a munkából, feltettem a fejhallgatómat, és újra és újra lejátszottam az “All This Is That” című dalt a “Carl And The Passions : So Tough” albumról (valójában a Good Vibrations 1993-as box set-ről volt szó, mert a “So Tough” még mindig nem volt forgalomban).
Emellett meghallgattam egy Christopher Cross-dalt is, amelyen Carl énekel a második albumáról, az “Another Page”-ről. A “Baby Says No” című daltól libabőrös lettem a gyönyörű falsettóját hallgatva, és rádöbbentem, milyen hatalmas tehetséget veszítettünk el az imént.
Sajnos ez nem igazán volt így a sajtóval vagy a hírekkel. Nem sok mindent jelentettek be. Elvégre 1998-ban a Beach Boys valamennyire népszerű volt, de nem úgy, mint 2021-ben.
Még maga Carl is úgy élte utolsó napjait, hogy rájött, hogy a The Beach Boys nem lett sokkal több, mint egy nosztalgia-szám.
Úgy tűnt, hogy mindazt a kemény munkát, amit különösen az 1970-es évek elején végzett, elfelejtette a zenevásárló közönség és általában a Beach Boys rajongók többsége.
Abban az időben két szólóalbuma már nem volt kapható. Dennis “Pacfic Ocean Blue” című albuma is elfogyott, és ha ez nem lenne elég rossz, az összes nagyszerű munka, amit a Beach Boys-szal végzett az 1970-es években, szintén elfogyott.
Az olyan albumok, mint a “Sunflower”, a “Surf’s Up”, a “Carl And The Passions”, a “Holland” és az 1985-ös Beach Boys önálló album, amelyen számos csúcspontja volt, mind elérhetetlenek voltak.
Igen, volt néhány nagyszerű szám az 1993-as “Good Vibrations : 30 Years” box set-en, de még mindig nagyon sok minden hiányzott. 1998-ban sokan még mindig úgy tekintettek a Beach Boys-ra, mint egy nosztalgia előadásra, amely főleg a szörfös és autós dalokról volt ismert. Néhány évvel a halála előtt azonban részt vett a “I Just Wasn’t Made For These Times” című Brian Wilson dokumentumfilmben, ami bebizonyította, hogy Brian örökségét újragondolták, és a rajongók egy teljesen új generációjával is megismertették.
Az új rajongók közül sokan voltak azok, akik másképp kezdtek tekinteni a Beach Boysra. Sajnos halála után az 1970-es évek zenéit mind újra kiadták CD-n. A kiváló “Endless Harmony” című dokumentumfilmet csak néhány hónappal a halála után mutatták be a televízióban.
Cameron Crowe a “Feel Flows” című dalát használta a “Majdnem híres” című filmben. Brian végre befejezi a “SMiLE”-t. Hirtelen a Beach Boys relevánsabb lett, mint valaha, de ami még fontosabb, visszanyerte tiszteletét, mint legendás, innovatív zenekar.
Dennis “Pacific Ocean Blue”-ját újra kiadták, óriási rajongás és dicséret közepette. Még Carl két rég elveszett szólóalbumát is végre újramasterelték és újra kiadták. A 2012-es “That’s Why God Made The Radio” című kiváló reunion albumról már csak a hangja hiányzott igazán.
Carl Wilson volt a Beach Boys számára az, ami George Harrison volt a Beatles számára. Ő volt a titkos fegyverük. George-hoz hasonlóan eleinte ő is a háttérben maradt a zenekarában, mindent megtanult és magába szívott, amit idősebb testvére, Brian csinált, ahogy Harrison is tette Lennonnal és McCartneyval.
Mire Carl lehetőséget kapott arra, hogy elénekelje legelső énekhangját a Beach Boys “Pom Pom Play Girl” és a kiváló ” Girl Don’t Tell Me” című dalaiban, a zenekaron belüli szerepe megváltozott. Különösen azután, hogy a legendás “God Only Knows” című dalban énekelte a fő vokált.
Sokan talán nem veszik észre, de Carl Wilson ugyanolyan fontos volt az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején abban, amivé a Beach Boys vált, mint Brian volt a korai időkben. Carl volt az, aki zeneileg hitelessé tette őket mind a színpadon, mind a stúdióban azokban az években. Az ő ötlete volt, hogy az 1970-es évek elején Blondie Chaplint és Ricky Fataart is bevegyék a zenekarba, hogy aktuálisabb és keményebb, rockosabb hangzást adjanak a bandának.
Ezekben az években Carl volt az, aki igazán ragyogott az olyan dalokban, mint a “Wild Honey”, “Time To Get Alone”, “I Can Hear Music”, “I Was Made To Love Her”, “Our Sweet Love”, “It’s About Time”, “Cool, Cool, Water”, “Long Promised Road”, “Feel Flows”, “Surf’s Up”, “You Need A Mess Of Help To Stand Alone”, “Only With You”, “Trader”, stb, stb, stb.
Ami bűnös, az az a tény, hogy a legtöbb ilyen csodálatos dal soha nem kapott igazi esélyt a tömegek számára, mert a Beach Boys-t szörf együttesnek bélyegezték. Igazán kár, hogy Carl nem élte meg azt a tiszteletet, amit ezek a zenék most kapnak. Még az 1985-ös Beach Boys Self titled lemezen is Carl az, aki abszolút ragyog a legjobb számokban.
Őszintén hiszem, hogy ha Carl ma itt lenne, nagyon szerény lenne, mégis büszke és igazolva lenne az örökségére. Végül is ő volt az, aki mindenkinél jobban akarta, hogy a Beach Boys zeneileg releváns maradjon a 70-es években, ami miatt egy időre elhagyta a zenekart, hogy felvegye két nagyszerű szólóalbumát.
Nem szerette, ha a múlt zenéjéből merítkezik. Ha van rá lehetőséged, keresd meg az utolsó zenét, amit Carl a halála előtt rögzített. Ez egy olyan album, amit a Chicago zenekarból Robert Lamm-mel és az America zenekarból Gerry Beckley-vel készített. A címe “Like A Brother”, és azt bizonyítja, hogy a sok szenvedés ellenére, amin Carl élete utolsó napjaiban keresztülment, soha nem vesztette el csodálatos hangját.
Élete legvégéig Carl bebizonyította, hogy mit jelentett számára a zene. Addig maradt az úton, amíg csak tudott, még akkor is szívből és lélekből énekelte a dalokat, amelyeket népszerűvé tett.
Tragikus, hogy soha nem láthatta igazán ennek a sok munkának a gyümölcsét. Szerintem értékelné a közösségi médiát, hogy ennyi évvel később látná a rajongóit interakcióban és dicséretben részesíteni a munkáját. Legfőképp azt hiszem, el lenne ragadtatva attól, hogy az összes általa kiadott zene ma már könnyen elérhető a zene rajongók számára, hogy meghallgassák egy gombnyomással egy okos telefonon. Megadja neki azt az elégedettséget, hogy az a sok izzadság és kemény munka kifizetődött.
A 2021-es évben Carl Wilson egy abszolút legenda. Angyali hangját most jobban dicsérik, mint valaha.
Az év elején még név szerint is megemlítették egy új Bob Dylan-dalban. Nem Brian, hanem ő. Ez biztosan megmelengette volna a szívét.
Az is bosszantaná, hogy egy Brianről szóló dokumentumfilmnek az egyik dala után adták a címét. (Long Promised Road). Aztán valószínűleg büszke is lenne arra, hogy az idősebb testvére elismerést szerez annak, ami szerinte a legjobb dal, amit írt. Carl nyilván nagyon büszke volt a dalra, ez volt az egyetlen Beach Boys-dal, amit a nyolcvanas évek elején szólóműsorai során énekelt.
Ettől függetlenül a tehetsége most jobban megmutatkozik, mint valaha. Őszintén kívánom, bárcsak itt lenne, hogy lássa ezt.
Remélhetőleg valamilyen módon mégis látja.
Essential Albums :
Solo-
Carl Wilson (Self Titled 1981)
Youngblood (1983)
Beckley-Lamm-Wilson –
Like A Brother (2000)
https://www.facebook.com/BeachBoys101/