Fehérvérsejtek
A fehérvérsejtek a szervezet első védelmi vonala a fertőzésekkel szemben. A limfociták és a plazmasejtek antitesteket termelnek, míg a neutrofilek és a monociták fagocitózissal válaszolnak. A WBC-ben bekövetkező változások számos betegségre utalnak, jó- és rosszindulatúakra egyaránt. A legtöbb egyén WBC-száma 5000 és 10 000/mm3 között van. Az afroamerikaiak átlagos WBC-száma legalább 500/mm3 -rel kevesebb lehet, mint az európaiaké, és egyeseknél akár 3000/mm3 -rel is alacsonyabb lehet. A neutrofilek és eozinofilek tekintetében is napszakos eltérések tapasztalhatók. A neutrofilek szintje délután 4 óra körül tetőzik, és csaknem 30%-kal magasabb a reggel 7 órakor mért értékeknél. Az eozinofilek következetesebben párhuzamosak a kortizolszintekkel, kora reggel a legmagasabbak, és 40%-kal alacsonyabbak később délután.
Az akut bakteriális fertőzés klasszikus képéhez tartozik a leukocitózis a neutrofilek és a sávok (éretlen formák) megnövekedett arányával; azonban a leukocitózis és a sávok megnövekedett száma (balra tolódás) az akut bakteriális fertőzések akár 30%-ában hiányozhat. Túlsúlyos fertőzésnél, különösen legyengült idős személyeknél előfordulhat, hogy nem mutatható ki leukocitózis. Az erős cigarettázást a nemdohányzókénál átlagosan 1000/mm3 -rel magasabb teljes WBC-számmal hozták összefüggésbe. A neutrofil leukocitózis egyéb okai közé tartoznak az olyan anyagcsere-rendellenességek, mint az urémia, a diabéteszes acidózis, az akut köszvényes rohamok, a rohamok és a terhesség. A mellékvesekortikoszteroidok még kis dózisban is jelentős emelkedést okozhatnak a szegmentált neutrofilek és az összes WBC számában. Az olyan gyógyszerek, mint a lítium-karbonát (bipoláris zavar esetén), az adrenalin (asztma esetén) és az ólom toxikus hatásai leukocitózist eredményezhetnek.
Az eozinofília leggyakrabban akut allergiás reakciókhoz, például asztmához, szénanáthához és gyógyszerallergiához társul. Megjelenik továbbá parazitás betegségekben, bőrbetegségekben, mint a pemphigus és a pikkelysömör, és különféle állapotokban, mint a kötőszöveti betegségek, különösen a polyarteritis nodosa, a Churg-Strauss vaszkulitisz és a szarkoidózis. Az eozinofília az okkult malignitás nem specifikus indikátora is lehet.
A vírusfertőzés leggyakrabban limfocitózisban nyilvánul meg, emelkedett (vagy viszonylag emelkedett) limfocitaszámmal egy normális vagy csökkent teljes WBC-számmal rendelkező személynél. A vírusfertőzésben azonosított szokásos limfocitózis relatív: a granulociták száma csökken, míg a teljes limfocitaszám állandó marad. A fertőző mononukleózis abszolút limfocitózissal és atípusos limfocitákkal jár. A leukémiás reakciót a WBC-szám 50 000/mm3 feletti, nem leukémiás emelkedéseként határozzák meg. Ez a nem neoplasztikus granulocita reakció eltúlzott formája, amely súlyos bakteriális fertőzésekhez, égési sérülésekhez, szövetelhaláshoz, hemolitikus anaemiához és juvenilis rheumatoid arthritishez társul.
Neutropenia alatt a 4000/mm3 alatti WBC-számot értjük. A gyógyszer okozta agranulocitózis a fájdalomcsillapítás egyik fő klinikai problémája, különösen a gyakran alkalmazott gyógyszerekkel, köztük a fenitoinnal (Dilantin), a karbamazepinnel (Carbatrol, Tegretol), a nem szteroid gyulladásgátlókkal (NSAID) és számos más, a fájdalomcsillapításban alkalmazott gyógyszerrel való összefüggés miatt. A neutropeniának az összes gyógyszer azonnali felülvizsgálatára kell késztetnie. A neutropeniával járó egyéb állapotok közé tartozik az aplasztikus anémia, az aleukémiás leukémia, a hipersplenizmus, a vírusfertőzések, valamint a ciklikus és krónikus idiopátiás neutropenia. A súlyos neutropeniát (<1500 WBC/köbmilliméter) akut sürgősségi esetnek kell tekinteni: a gondos nyomon követés és a hematológiai konzultáció kötelező.
A vérképzőszervi malignitás területén a limfocita eredetű sejtek dominálnak. Az egyszerűsítés érdekében a legtöbb limfocita a csontvelőben lévő prekurzorokból keletkezik. A perifériás vér limfocitáinak mintegy 75%-a T-sejt (azok a limfociták, amelyek a thymusban érnek) és 15%-a B-sejt (azok, amelyek a csontvelőben, majd a lépben vagy a nyirokcsomókban érnek). Minden T-limfocitában kifejlődik a T-sejtcsalád antigén markere, a CD2. A CD (cluster designation classification) egyetlen CD-számot alkalmaz minden olyan antitestre, amely azonos vagy nagyon hasonló WBC-antigénekkel reagál. A T-sejtek kb. 75%-a a CD4 helper-induktor típusú, és kb. 25%-a a CD8 citotoxikus-szuppresszor típusú.
A B-sejtekre jellemző, hogy az érett T-sejtekre jellemző CD3 antigénreceptor helyett felszíni immunglobulin antitesttel rendelkeznek. A B-sejtek a plazmasejtek szülei, amelyek specifikus antitesteket szekretálhatnak az eredetileg a szülő B-limfocita által felismert antigénekkel szemben. Kezdetben ezek az antitestek immunglobulin M (IgM); később az immunglobulin típusa IgG-re (vagy ritkábban IgA-ra vagy IgE-re) változik. Végül létezik a természetes ölősejtek (NKC) néven ismert limfocita-szerű sejtek egy csoportja, amelyek nem rendelkeznek sem T-limfocita marker antigén A-val, sem B-limfocita felszíni immunglobulinnal. Az NKC-k teszik ki a perifériás vér nyiroksejtjeinek fennmaradó 10%-át.6