Ferences és domonkos rendek a középkorban
16. Benedek pápa
A szerdai általános audiencián a szerzetesek szegény élete teszi hitelessé prédikációjukat
, 13-án, a VI. Pál audiencia teremben a Szentatya folytatta a középkori keresztény kultúráról szóló katekézisét, amelyben a két nagy koldulórend – a ferencesek és a domonkosok – által támogatott egyházi reformmozgalmat kommentálta. …. Az alábbiakban a pápa olasz nyelven elhangzott katekézisének fordítását közöljük.
Kedves Testvéreim,
Az új év kezdetén tekintsünk a kereszténység történetére, hogy lássuk, hogyan fejlődik a történelem és hogyan lehet megújítani.
Ez azt mutatja, hogy a szentek, akiket Isten fénye vezet, az Egyház és a társadalom életének hiteles reformátorai. Szavaikkal tanítóként és példájukkal tanúságtevőként ösztönözhetik a stabil és mélyreható egyházi megújulást, mert ők maguk is mélységesen megújultak, kapcsolatban vannak a valódi újdonsággal: Isten jelenlétével a világban.
Ez a vigasztaló valóság – nevezetesen, hogy minden nemzedékben szentek születnek és hozzák a megújulás kreativitását – folyamatosan kíséri az Egyház történetét a bánatok és negatívumok közepette, amelyekkel útja során találkozik.
Sőt, évszázadról évszázadra látjuk a reform és megújulás erőinek születését is, mert Isten újdonsága kimeríthetetlen, és mindig új erőt ad az előrehaladáshoz.
Ez történt a 13. században is a koldulórendek születésével és rendkívüli fejlődésével: a megújulás fontos modellje egy új történelmi korszakban. Azért kapták ezt a nevet, mert jellegzetes vonásuk a “koldulás”, vagyis az, hogy alázatosan az emberekhez fordulnak anyagi támogatásért, hogy megélhessék szegénységi fogadalmukat és végrehajthassák evangelizációs küldetésüket.
A legismertebb és legfontosabb, ebben az időszakban létrejött koldulórendek a ferencesek és a domonkosok néven ismert Kisebb Testvérek és a Prédikátorok. Így nevezik őket alapítóik, Assisi Ferenc, illetve Guzmán Domonkos nevéről.
Ez a két nagy szent képes volt okosan olvasni “az idők jeleiben”, érzékelve a kihívásokat, amelyekkel koruk egyházának szembe kellett néznie.
Az első kihívást a hívek különböző csoportjainak és mozgalmainak elterjedése jelentette, akik annak ellenére, hogy a hiteles keresztény élet iránti jogos vágytól vezérelve gyakran az egyházi közösségen kívülre helyezték magukat.
Mélységesen ellenkeztek azzal a gazdag és szép Egyházzal szemben, amely éppen a szerzetesség virágzásával fejlődött ki. A legutóbbi Katekézisekben a cluny-i szerzetesi közösségről elmélkedtem, amely mindig is vonzotta a fiatalokat, tehát az életerőt, valamint a vagyont és a gazdagságot.
Így az első szakaszban, logikusan, olyan egyház fejlődött ki, amelynek gazdagsága a vagyonban és az épületekben is rejlett. Ezzel az egyházzal ütközött az a gondolat, hogy Krisztus szegényen jött le a földre, és hogy az igazi egyháznak éppen a szegények egyházának kell lennie. Az igazi keresztény hitelesség utáni vágy tehát ellentétben állt az empirikus egyház valóságával.
Ezek voltak a középkor úgynevezett szegénymozgalmai. Ezek hevesen vitatták a korabeli papok és szerzetesek életmódját, akiket azzal vádoltak, hogy elárulták az evangéliumot, és nem úgy gyakorolták a szegénységet, mint az első keresztények, és ezek a mozgalmak a püspöki szolgálatot saját “párhuzamos hierarchiájukkal” ellensúlyozták.
Ezeken túl, hogy döntéseiket igazolják, a katolikus hittel összeegyeztethetetlen tanokat terjesztettek. A katharok vagy albigensek mozgalma például ősi eretnekségeket – mint például az anyagi világ lealacsonyítása és megvetése – terjesztett újra, a gazdagság ellenzése hamarosan az anyagi valóság mint olyan ellenzésévé vált, a szabad akarat tagadása, majd a dualizmus, a gonosz második, Istennel egyenértékű elvének létezése.
Ezek a mozgalmak nemcsak szilárd szervezettségük miatt nyertek teret, különösen Franciaországban és Olaszországban, hanem azért is, mert elítélték az egyházban uralkodó valódi zűrzavart, amelyet a klérus egyes tagjainak messze nem példamutató magatartása okozott.
A ferencesek és a domonkosok, alapítóik nyomdokain haladva, ezzel szemben megmutatták, hogy lehetséges az evangéliumi szegénység, az evangélium igazsága mint olyan, az egyháztól való elszakadás nélkül is megélni. Megmutatták, hogy az Egyház marad az evangélium és a Szentírás igazi, hiteles otthona.
Sőt, Domonkos és Ferenc éppen az Egyházzal és a pápasággal való szoros közösségből merítették tanúságtételük erejét. A megszentelt élet történetében teljesen eredeti döntéssel e rendek tagjai nemcsak személyes vagyonukról mondtak le, ahogyan azt a szerzetesek az ókortól kezdve tették, hanem még azt sem akarták, hogy földjeiket és javaikat közösségüknek adják át.
Ezzel rendkívül szerény életről akartak tanúságot tenni, szolidaritást vállalni a szegényekkel és egyedül a Gondviselésben bízni, a Gondviselés által élni minden nap, bízva magukat Isten kezébe.
A koldulórendek e személyes és közösségi stílusát, valamint az egyház tanításához és tekintélyéhez való teljes ragaszkodást mélyen értékelték a kor pápái, mint III. Innocentius és III. Honorious, akik teljes támogatásukról biztosították az új egyházi tapasztalatokat, felismerve bennük a Lélek hangját.
És az eredmények sem maradtak el: az egyháztól elszakadt kolduscsoportok visszatértek az egyházi közösségbe, vagy fokozatosan csökkentek, míg végül eltűntek. Ma is, bár olyan társadalomban élünk, amelyben a “van” gyakran uralkodik a “van” felett, nagyon érzékenyek vagyunk a szegénység és a szolidaritás példáira, amelyeket a hívők bátor döntéseikkel nyújtanak. Ma sem hiányoznak a hasonló projektek: azok a mozgalmak, amelyek valóban az evangélium újdonságából fakadnak, és radikalizmussal élik meg azt napjainkban, Isten kezébe helyezve magukat, hogy felebarátjukat szolgálják.
Amint VI. Pál emlékeztetett az Evangelii Nuntiandi-ban,a világ szívesen hallgat a tanítókra, ha azok egyben tanúk is. Ezt a leckét soha nem szabad elfelejteni az evangélium terjesztésének feladatában: ahhoz, hogy az isteni szeretetet tükröző tükör legyünk, először meg kell élnünk azt, amit hirdetünk.
A ferencesek és a domonkosok nemcsak tanúk, hanem tanítók is voltak. Az ő korukban ugyanis egy másik széles körben elterjedt igény volt a hitoktatás. A laikus hívek közül sokan, akik a gyorsan terjeszkedő városokban laktak, intenzíven lelki keresztény életet akartak élni. Ezért arra törekedtek, hogy elmélyítsék hitbeli ismereteiket, és útmutatást kapjanak a szentség igényes, de izgalmas útján.
A koldulórendek szerencsésen tudtak megfelelni ennek az igénynek is: az evangélium egyszerűségben, mélységében és nagyszerűségében való hirdetése volt e mozgalom egyik célja, talán legfőbb célja. Valóban nagy buzgalommal szentelték magukat az igehirdetésnek. A hívek nagy tömegei, gyakran valóságos és valóságos tömegek gyűltek össze, hogy a templomokban és a szabadban hallgassák a prédikátorokat; gondoljunk például Szent Antalra.
A prédikátorok az emberek életéhez közel álló témákat, különösen a teológiai és erkölcsi erények gyakorlását tárgyalták, könnyen érthető gyakorlati példákkal. Az imádság és az áhítat életének ápolására is tanítottak.
A ferencesek például messze földön terjesztették a Krisztus emberségének áhítatát, az Úr utánzásának elkötelezettségével. Így aligha meglepő, hogy a hívek közül sokan, férfiak és nők, úgy döntöttek, hogy keresztény útjukon ferences vagy domonkos szerzetesek kísérik őket, akik keresett és megbecsült lelki vezetők és gyóntatók voltak. Így jöttek létre a laikus hívek egyesületei, amelyek Szent Ferenc és Szent Domonkos lelkiségéből merítettek ihletet, ahogy azt az ő életmódjukhoz igazították.
Más szóval, a “laikus szentség” javaslata sokakat megnyert magának. Amint a II. ökumenikus vatikáni zsinat emlékeztetett rá, a szentségre való meghívás nem keveseknek van fenntartva, hanem egyetemes (vö. Lumen gentium, n. 40).
Az élet minden állapotában, mindegyikük igényeinek megfelelően megtalálható az evangélium megélésének lehetősége. Napjainkban is minden egyes kereszténynek törekednie kell a “keresztény élet magas színvonalára”, bármilyen osztályba is tartozik!
A koldulórendek jelentősége így a középkorban olyan erőteljesen megnőtt, hogy a világi intézmények, mint a munkásszervezetek, az ősi céhek és maguk a polgári hatóságok is gyakran igénybe vették e rendek tagjainak lelki tanácsát, hogy szabályzataikat kidolgozzák, és időnként a belső és külső konfliktusokat is rendezzék.
A ferencesek és a domonkosok a középkori városok lelki éltetőivé váltak. Mély belátással a társadalmi változásokhoz igazodó lelkipásztori stratégiát ültettek át a gyakorlatba. Mivel sokan költöztek vidékről a városokba, kolostoraikat már nem a vidéki körzetekben, hanem a városi övezetekben építették.
Mellett, hogy a lelkek javát szolgáló tevékenységüket végezhessék, lépést kellett tartaniuk a lelkipásztori igényekkel. Egy másik, teljesen újszerű döntéssel a koldulórendek lemondtak a stabilitás elvéről, az ősi szerzetesség klasszikus elvéről, és más megközelítést választottak. A kisebb szerzetesek és prédikátorok missziós buzgalommal utaztak egyik helyről a másikra. Következésképpen a szerzetesrendek többségéhez képest másképp szerveződtek.
A hagyományos autonómia helyett, amelyet minden kolostor élvezett, nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a rendnek mint olyannak és a generális elöljárónak, valamint a tartományok felépítésének. Így a mendikánsok jobban ki voltak szolgáltatva az egyetemes egyház igényeinek. Rugalmasságuk lehetővé tette számukra, hogy a legalkalmasabb szerzeteseket küldjék ki konkrét missziókba, és a Mendikáns Rendek eljutottak Észak-Afrikába, a Közel-Keletre és Észak-Európába. Ezzel az alkalmazkodóképességgel missziós dinamizmusuk megújult.
Az ebben az időszakban zajló kulturális átalakulások újabb nagy kihívást jelentettek. A 12. század végén létrejövő egyetemeken új kérdések elevenítették fel a vitát. A minorok és a prédikátorok nem haboztak vállalni ezt a kötelezettséget. Hallgatóként és professzorként bekerültek a kor leghíresebb egyetemeire, tanulmányi központokat hoztak létre, nagy értékű szövegeket hoztak létre, igazi és helyes iskolákat hívtak életre, a skolasztikus teológia főszereplői voltak annak legjobb időszakában, és jelentős hatást gyakoroltak a gondolkodás fejlődésére.
A legnagyobb gondolkodók, Aquinói Szent Tamás és Szent Bonaventúra mendikánsok voltak, akik éppen az új evangelizációnak ezzel a dinamizmusával dolgoztak, amely a gondolkodás, az értelem és a hit közötti párbeszéd bátorságát is megújította.
Ma is létezik az “igazság és az igazságban való szeretet”, az “intellektuális szeretet”, amelyet az elmék megvilágosítására és a hit és a kultúra összekapcsolására kell gyakorolni.
A ferencesek és domonkosok elkötelezettsége a középkori egyetemeken meghívás, kedves hívek, hogy jelen legyünk ott, ahol a tudást mérséklik, hogy az evangélium fényét tisztelettel és meggyőződéssel az emberre, méltóságára és örök sorsára vonatkozó alapvető kérdésekre irányítsuk.
A ferencesek és a domonkosok középkori szerepére, az általuk inspirált lelki megújulásra és az általuk közvetített új élet leheletére gondolva a világban, egy szerzetes azt mondta: “Abban az időben a világ öregedett. Két rend született az egyházban, amelynek ifjúságát megújították, mint a sasét” (Burchard of Ursperg, Chronicon).
Kedves testvérek, az idei év kezdetén hívjuk segítségül a Szentlelket, az Egyház örök ifjúságát: tudatosítsa mindenkiben, hogy sürgősen szükség van az evangélium következetes és bátor tanúságtételére, hogy mindig legyenek szentek, akik ragyogóvá teszik az Egyházat, mint egy mindig tiszta és szép, folt és ránc nélküli menyasszonyt, aki ellenállhatatlanul vonzza a világot Krisztushoz és az ő üdvösségéhez.
Az alábbiakból:
L’Osservatore Romano
Heti kiadás angol nyelven
2010. január 20., 11. oldal
A L’Osservatore Romano a Szentszék lapja.
A hetilap angol nyelvű heti kiadását az Egyesült Államok számára kiadja:
The Cathedral Foundation
L’Osservatore Romano English Edition
320 Cathedral St.
Baltimore, MD 21201
Az előfizetések:
The Cathedral Foundation
L’Osservatore Romano English Edition
320 Cathedral St: (410) 547-5315
Fax: (410) 332-1069
[email protected]