Figurafej

Figurafej, díszítő szimbólum vagy alak, amelyet korábban a hajó valamely kiemelkedő részén, általában az orránál helyeztek el. A hajófej lehetett vallási szimbólum, nemzeti jelkép vagy a hajó nevét szimbolizáló alak.

A hajó díszítésének szokása valószínűleg az ókori Egyiptomban vagy Indiában kezdődött, ahol a hajó orrának mindkét oldalára egy-egy szemet festettek, feltehetően abban a hitben, hogy a szemek segítenek a hajónak biztonságosan eligazodni a vízen. Ezt a szokást követték a kínaiak (akik szemeket festettek a folyami dzsunkáikra), a föníciaiak, a görögök és a rómaiak.

Az ókori egyiptomiak, föníciaiak, görögök és korai rómaiak hajóit az orrnál és a tatnál nehéz függőleges gerendákkal építették, amelyekhez az oldalsó deszkázatot erősítették. Ezek az orr- és tatoszlopok jóval a hajótest fölé nyúltak, és kiemelkedő és félig egyenes helyzetük és formájuk érdekes középpontot és nyilvánvalóan díszítésre alkalmas formát teremtett. Már i. e. 1000-ben faragták és festették az orr- és tatoszlopokat, hogy megkülönböztessék az egyik hajót a másiktól, és legalább egy hajóosztályban azonosító szimbólumot is használtak: a Níluson közlekedő egyiptomi halotti bárkák orrán általában egy sólyom vagy egy sólyomszem szerepelt. Bár az okulák voltak a korai hajósok által használt legnépszerűbb szimbólumok, néhány alakoskodót a kevésbé civilizált törzsek terrorizálása céljából alakítottak ki. A vallási szimbólumok használatának gyakorlata valószínűleg az egyiptomiaktól származik; más mediterrán népek kiterjesztették ezt a gyakorlatot azáltal, hogy a fő istenségük faragványait és festményeit használták, hogy a hajót a városállamukkal azonosítsák. A karthágóiak például gyakran használták Amon faragott képét, az athéniak pedig Athéné szobrát. Amikor a hajó orrát az ellenséges hajó megdöngetésére és átszúrására szolgáló fegyverré fejlesztették ki, a szár elvesztette kiemelkedő szerepét, és helyette az úgynevezett kos került díszítésre. Egy i. e. 500 körül készült athéni hajó teljes kosát vaddisznófej alakúra faragták. A hajó orrának faltörő kosként való használata szükségszerűen csökkentette a hajó kiemelkedő orrelemeit, ezért nagyobb hangsúlyt helyeztek a hajó farának díszítésére. Ezt a tendenciát a rómaiak tengeri hatalmuk csúcspontján a végletekig vitték, amikor hajóikat egy nagyon magas faragott tatoszlop jellemezte, amely kecses ívben felfelé és körbe-körbe nyúlt, és például egy hattyú aranyozott fejében végződött.

Európa viharosabb északnyugati partvidékén az ügyes hajósok, például a vikingek, továbbra is magas orral és kiálló orral építették hajóikat. Az ad 800 körül készült osebergi hajó alakja egy fenyegető, felemelt fejű sárkány. I. Hódító Vilmos hajói a bayeux-i faliszőnyegen hasonlóak északi őseinek hajóihoz, de általában a díszítő szimbólumok a keresztény egyház terjedését tükrözik.

A 13. és 14. században egy deszkapadlót csatoltak előre, amely a hajószár fölé nyúlt. Ezzel a szerkezettípussal gyakorlatilag eltűnt az oromzat. Fokozatosan a beszálló platformot hátrébb helyezték, amíg az előárbocot nem képezte; amikor a 16. században hozzáadták a csőrfejet, ez lett a természetes helye a hajófejnek. Fokozatosan csökkentették a csőrfej méretét, és visszahelyezték a hajóorr alá, míg végül csak az orrfő maradt meg. Ebben az időszakban a fejfák divatja a szenteket ábrázoló faragványoktól kezdve a nemzeti jelképeken, például az oroszlánon és az egyszarvún át az egyszerű tekercsig és a hajófejig, végül pedig annak a személynek a faragott ábrázolásáig, akiről a hajót elnevezték, vagy egy női rokonig. Történelmileg a figurafejek mérete a kis fejek és mellszobrok 18 hüvelyk (45 cm) és az egészalakos figurák 8 vagy 9 láb (2,4 vagy 2,7 m) között változott. Az első világháború utánig népszerűek maradtak, amikor is a legtöbb hajón megszűntek.