NICK EICHER, HOST: Ma hétfő van, január 20-a. Jó reggelt! Ez itt A világ és benne minden a hallgatók által támogatott VILÁG Rádiótól. Nick Eicher vagyok.
MARY REICHARD, HOST: Én pedig Mary Reichard vagyok. Következik Martin Luther King Jr. beszéde, akinek születésnapját a mai nemzeti ünneppel ünnepli a nemzet.
1964 októberében King elnyerte a Nobel-békedíjat. Akkoriban ő volt a legfiatalabb ember, aki megkapta ezt a kitüntetést.
Két hónappal később a norvégiai Oslóba utazott, hogy átvegye a díjat. Hallgassunk meg most egy részletet az átadó beszédéből.
MARTIN LUTHER KING, JR: Olyan pillanatban veszem át a Nobel-békedíjat, amikor az Egyesült Államok 22 millió négere alkotó harcban áll, hogy véget vessen a faji igazságtalanság hosszú éjszakájának. Elfogadom ezt a díjat a polgárjogi mozgalom nevében, amely elszántan és a kockázat és a veszély fenséges megvetésével halad a szabadság és az igazságosság uralmának megteremtése felé. Nem feledkezem meg arról, hogy csak tegnap az alabamai Birminghamben a testvériségért kiáltó gyermekeinkre tűzoltótömlőkkel, vicsorgó kutyákkal, sőt halállal válaszoltak. Nem feledkezem meg arról, hogy csak tegnap a Mississippi állambeli Philadelphiában brutálisan bántalmazták és meggyilkolták azokat a fiatalokat, akik a választójogot akarták biztosítani. Nem feledkezem meg arról, hogy gyengítő és gyötrő szegénység sújtja népemet, és a gazdasági létra legalsó fokához láncolja őket.
Az Amerikába vetett szilárd hittel és az emberiség jövőjébe vetett merész hittel veszem ma át ezt a díjat. Nem vagyok hajlandó elfogadni a kétségbeesést, mint a történelem kétértelműségeire adott végső választ. Nem vagyok hajlandó elfogadni azt a gondolatot, hogy az ember jelenlegi természetének “vansága” erkölcsileg képtelenné teszi őt arra, hogy felemelkedjen az örökkévaló “kellene” felé, amely örökké szembesíti őt. Nem vagyok hajlandó elfogadni azt a gondolatot, hogy az ember pusztán uszadék az élet folyójában, és képtelen befolyásolni az őt körülvevő, kibontakozó eseményeket. Nem vagyok hajlandó elfogadni azt a nézetet, hogy az emberiség olyan tragikusan a rasszizmus és a háború csillagtalan éjféléhez van kötve, hogy a béke és a testvériség fényes hajnala soha nem válhat valósággá.
Nem vagyok hajlandó elfogadni azt a cinikus elképzelést, hogy nemzetről nemzetre egy militarista lépcsőn kell lecsúszni a nukleáris megsemmisítés poklába. Hiszem, hogy a fegyvertelen igazságnak és a feltétel nélküli szeretetnek lesz az utolsó szó a valóságban. Ezért van az, hogy az ideiglenesen legyőzött jog erősebb, mint a diadalmaskodó gonosz. Hiszem, hogy még a mai aknavető robbanások és nyüszítő golyók közepette is van remény egy szebb holnapra. Hiszem, hogy a megsebzett igazságosság, amely nemzetünk vérbe borult utcáin fekszik, felemelkedhet a szégyen porából, hogy uralkodjon az emberek gyermekei között. Van merszem hinni, hogy a népek mindenütt kaphatnak napi háromszori étkezést a testüknek, oktatást és kultúrát az elméjüknek, és méltóságot, egyenlőséget és szabadságot a lelküknek. Hiszem, hogy amit az énközpontú emberek leromboltak, azt a másközpontú emberek felépíthetik. Még mindig hiszek abban, hogy egy napon az emberiség meghajol Isten oltárai előtt, és győzedelmeskedik a háború és a vérontás felett, és az erőszakmentes, megváltó jóakarat (visszaszerzi) a föld uralmát. “És az oroszlán és a bárány együtt hálnak majd, és mindenki a saját szőlője és fügefája alá ül, és senki sem fél”. Még mindig hiszem, hogy Győzni fogunk!
Ez a hit bátorságot adhat nekünk, hogy szembenézzünk a jövő bizonytalanságával. Új erőt ad fáradt lábainknak, miközben tovább haladunk előre a szabadság városa felé. Amikor napjaink komorrá válnak a mélyen lebegő felhőkkel, és éjszakáink sötétebbek lesznek, mint ezer éjfél, tudni fogjuk, hogy egy valódi civilizáció teremtő zűrzavarában élünk, amely azért küzd, hogy megszülessen.”