(68. tipp a “100 hangszerelési tipp” 4. részéből: Hárfa)
A bal kéz többszörös felharmonikusai csak körülbelül a középső C-ig praktikusak, ennél feljebb a kéz pozíciója megakadályozza, hogy könnyedén beszéljenek.
Ezt a tippet még SEMMI hangszerelési kézikönyvben nem láttam, sehol, soha. A legtöbb kézikönyv azt mondja, hogy a jobb kéz egyszerre csak egyetlen harmóniát játszhat, míg a bal kéz kettőt-hármat – amíg a távolság nem túl nagy. Ennek a kezek húrokhoz viszonyított helyzetéhez van köze – mivel a hárfaművész a hangszer testét a jobb vállának támasztja, a keze ezen az oldalon kissé korlátozottan ér el, és a csukló helyzete nem teszi lehetővé egynél több harmóniát. A bal kéznek nagy a kinyúlása, és jobb a szöge a harmóniák létrehozásához, így egyszerre többet is játszhat.
De a helyzet a következő. Ahhoz, hogy a bal kéz megfelelő pozícióba kerüljön több felharmonikushoz, a bal kéznek bizonyos távolságra kell kerülnie a játékostól. Túl közel, és a kéz kényelmetlen pozícióba kerül (bár a bal kéz közelebbi pozícióban is könnyedén játszhat egyes felharmonikusokat, akárcsak a jobb kéz). Van itt egy további komplexitási szint is: két harmonikus hang egyszerre, bár kissé trükkös, de gyakori technika. Három egyszerre nagyon ritka, és nem lehet csak úgy feltételezni, hogy minden hárfás gyakorlott a harmonikus akkordok játékában.
Mi több, minél nagyobb az egyszerre kért harmonikusok száma, annál rövidebb a rendelkezésre álló tartomány (és annál több felkészülési időre van szükség a megfelelő csomópontok megtalálásához). Az egyszeri balkezes harmonikusok a teljes megvalósítható tartományban jók: C3-A5. A kettős felharmonikusok C3-tól G4-ig bármilyen konfigurációban játszhatók, e fölött a 2. és 3. harmóniák a legpraktikusabbak C5-ig. A hármas felharmonikusok funkcionális tartománya C3 és E4 között van – igaz, nem túl nagy. A többszörös felharmonikusok ezeknél a határoknál magasabbra tolása azt kockáztatja, hogy a tenyérnek a húrhoz való kényelmetlen helyzete miatt szétesnek. Ha lejjebb megyünk, az is problémás, mivel a harmóniák egyre instabilabbá válnak, és nehéz megkülönböztetni őket a normálisan pengetett húroktól.
Egy kis kapcsolódó bónusz tipp: minden hárfás, akivel eddig dolgoztam, jobban szereti a harmonikákat a kéz által játszandó hangmagasságon, egy oktávval magasabb hangon olvasni. Ez sokkal jobb rendszer a játékos számára, aki ösztönösen a megfelelő pozícióba mozgatja a kezét a húrokon anélkül, hogy ki kellene dolgozni a dolgokat. Néhány hangszerelési kézikönyvben nem tűnik egyértelműnek a konszenzus ebben a kérdésben, és hogy még rosszabb legyen a helyzet, néhány notációs szoftverprogram alapértelmezésben a hangmagasságon írt hárfaharmóniákat használja. Ez a feltételezés órákig tartó bosszúságot okozott minden hárfás életében. A zűrzavar olyannyira elhatalmasodott, hogy már nincs alapértelmezett megközelítés, és a zeneszerzőknek jelezniük kell, hogy melyik rendszert pontozták.
Itt van egy további bibi a többszörös harmóniákkal kapcsolatban: a csomópontok a pedálok állásától függően függőlegesen eltolódnak. Lapos pedálállásban a húr pontos középpontja kicsit magasabban van, mint természetes állásban, és még messzebb, mint éles állásban. Hogy a dolgok még zavarosabbak legyenek, a középső csomópontok helyzetének teljes tartományában van egy enyhe felfelé ívelő görbe, amely követi a hárfa nyakának emelkedő ívét. Egy gisz-moll gyökérhármas eljátszásához például egy hárfaművész dönthet úgy, hogy az akkordot enharmonikusan asz-mollra hangolja, így a csomóponti pozíciók egyenes vonalban helyezkednek el. Még kettős harmóniában is szükség lehet erre a stratégiára.
A legegyszerűbb lehetőség? Ne írjunk harmonikus akkordokat a hárfás bal kezének. Általában teljesen elég, ha egy harmóniát írsz a jobb és kettőt a bal kéznek. Ennél többet esetleg elnyel az összhang izzó rezonanciája. Még az is lehet, hogy izzó hangot kapunk, ha a jobb kéz normál intervallumokat vagy akkordokat játszik, amelyek a bal kéz harmonikus hangja felett, de alatta szólalnak meg. Minden a regisztertől és a zenei kontextustól függ.
Jobbra néhány kottapéldány 1. és 2. hárfára Ravel Valses Nobles et Sentimentale című művéből. Figyeljük meg, hogy Ravel figyelmen kívül hagyja a szabályt azzal, hogy az első hárfást arra kéri, hogy bal kézzel játssza a G5-ös harmadokat, a második hárfást pedig arra, hogy játssza a G4-es harmadokat. Itt egy notációs kérdésről van szó. Ha Ravel a megszólaló hangmagasságot kéri a játszott hangmagasság helyett (ami egy oktávval lejjebb lenne), akkor ezek a harmóniák a második hárfás számára könnyen játszhatók, de az első számára elég trükkösek. Ha viszont a hangokat a lejegyzett hangmagasságokon akarja játszani, akkor a második rész nagyon nehéz, az első pedig lényegében lehetetlen. Talán minden esetben a hárfás egyszerűen feloszthatja a felhangokat a két kéz között, mivel azok könnyen játszhatók.
: Ravel, Valses Nobles et Sentimentale, hárfaszólam az 5. ábra 1-4. ütemében.