Heterotóp szívátültetés története és jelenlegi alkalmazása
Barnard 1974 és 1982 között 40 heterotóp szívátültetést végzett . A heterotóp szívátültetés első éves, második éves és ötéves túlélési aránya 61, 50 és 36% volt. Ezek a túlélési arányok jól összehasonlíthatóak a Stanfordban végzett ortotóp szívátültetés túlélési arányával, amely 1 év múlva 63%, 2 év múlva 55% és 5 év múlva 39%. Az Arizonai Egyetem Copeland-csoportja ugyanebben az időszakban 72%-os 1 és 2 éves túlélést mutatott ki az ortotóp szívátültetéssel .
Bleasdale és munkatársai egy központban 1993 és 1999 között végzett 42 egymást követő, felnőtt heterotóp szívátültetés felhasználását publikálták, és összehasonlították az eredményeket az ugyanebben az időszakban végzett 303 egymást követő ortotóp szívátültetéssel (OHT). A heterotóp szívátültetésben részesülők közül 33 (33; 79%) férfi volt; és 26 recipiensnek ischaemiás szívbetegsége volt (62%). Az ortotóp szívátültetésben részesülők összehasonlító csoportjában 38%-nak volt ischaemiás szívbetegsége, 43%-uk pedig dilatatív kardiomiopátiás beteg volt. A HHT alkalmazásának oka ezeknél a recipienseknél a sürgősség és a transzplantáció szükségessége (36%), a recipiens pulmonális hipertóniája (55%), a donor-recipiens méretbeli eltérés (62%); és a natív szív javítható volt (19%). A betegeket 1 és 5 év között követték nyomon. A heterotóp szívátültetett recipiensek idősebbek voltak, gyakrabban fordult elő donor-recipiens méretbeli eltérés, és magasabb volt az iszkémiás idő. Az iszkémiás idő a HHT-csoportban átlagosan 191 perc (165-241 perc) volt, szemben az ortotóp szívátültetett csoport 165 percével (120-202 perc); ez statisztikailag szignifikáns volt (p = 0,001). Az OHT-csoportban magasabb volt a 30 napos túlélés 87 vs. 76%-os HHT-csoportban. Az 1 éves túlélés magasabb volt az OHT csoportban 74 vs. 59%. A három tényező, amely előre jelezte a graft kudarcát, a következő volt: (1) a donor-recepció méretbeli eltérés, (2) a donor életkora és (3) a női donor. A HHT-csoportban a donorok között gyakrabban volt méretbeli eltérés, idősebbek és nők voltak. Megjegyzendő, hogy a HHT-csoporton belül azoknál, akiknek a mérete megfelelt, jelentősen javult az 1 éves túlélés 81 vs. 45% (p = 0,02).
A Bleasdale és munkatársai vizsgálatában a HHT-recepcióban részesülők 1 éves túlélése csökkent. A csökkent túlélés túlnyomórészt azoknál a betegeknél fordult elő, akik nem megfelelő donor-recipiens szívet kaptak. A méretben illeszkedő betegek túlélése hasonló volt azokéhoz a betegekéhez, akik ortotóp szívátültetésben részesültek. Ezenkívül a súlyos és/vagy fix pulmonális hipertóniában szenvedő betegek részesültek a HHT előnyeiből; amikor ezek a recipiensek nem kaphattak volna OHT-t.
Newcomb és munkatársai ismertették a heterotóp szívátültetés alkalmazását a donorállomány bővítésére Ausztráliában. Az 1997 és 2003 közötti 6 éves időszak alatt a csoport 20 heterotóp szívátültetést és 131 ortotóp szívátültetést végzett. A heterotóp szívátültetést alkalmazták: (1) fix pulmonális hipertónia (3 Wood egységnél nagyobb vagy egyenlő pulmonális érellenállás és 13 mmHg-nál nagyobb vagy egyenlő transzpulmonális gradiens (TPG)), (2) 0,8-nál kisebb donor-recepciós súlyarány, (3) 6 óránál hosszabb várható iszkémiás idő, és (4) marginális donorszív. A marginális donorok közé azokat sorolták, amelyek magas inotrop támogatást igényeltek, a kórtörténetben szívmegállás vagy szívritmuszavar, az echokardiogramon falmozgás-rendellenességek és/vagy az elektrokardiogramon (EKG) iszkémiás elváltozások szerepeltek. A donorszívek közül tizennégy marginális volt, és más központok elutasították őket. A HHT-receptorok többségének egynél több indikációja volt a HHT-ra.
A Newcomb és munkatársai tanulmányában a heterotóp szívátültetésben részesülők szignifikánsan idősebbek voltak (átlagosan 58 év, szemben az OHT esetében 47,1 évvel); a donorok is szignifikánsan idősebbek voltak (átlagosan 45,2 év, szemben az OHT esetében 34,5 évvel). Az iszkémiás idő is sokkal magasabb volt a HHT-receptorok esetében; 366 perc vs. 258 perc az OHT esetében. Az intenzív osztály és a kórházi tartózkodás teljes hossza magasabb volt a HHT recipiensek esetében; bár statisztikailag nem szignifikáns. A tanulmány kimutatta a heterotóp szívtranszplantációban részesülők alacsonyabb túlélési esélyét az ortotóp szívtranszplantációban részesülőkhöz képest ugyanabban az időszakban; bár az OHT-receptorok túlélési előnye eltűnt, amikor alcsoport-elemzést végeztek azon recipiensek esetében, akiknek emelkedett pulmonális artériás nyomásuk volt. A tanulmány a heterotóp szívátültetés sikeres alkalmazását bizonyítja. A HHT-receptorok túlélése nem volt olyan jó, mint az OHT-receptoroké, mivel a HHT-technikát gyakrabban alkalmazták marginális donorok és nagyobb kockázatú recipiensek esetében. A marginális donorszívek talán nem teljesítettek olyan jól az OHT-receptoroknál. Továbbá a nagy kockázatú recipiensek túlélési várakozásai csökkentek, különösen marginális donorszív használata esetén.
Boffini és munkatársai ismertették a heterotóp szívátültetéssel kapcsolatos egyközpontú tapasztalataikat; és a HHT-t az OHT-hoz hasonlónak találták. A HHT-t 1985-2003 között 12 betegnél alkalmazták. Az 1 éves és 5 éves túlélés 92, illetve 64% volt. Ezek az eredmények azt mutatják, hogy ha a HHT technikát a szokásos recipiens kockázatú betegeknél alkalmazzák, az eredmények hatékonyak és elfogadhatóak lehetnek a recipiensek számára. A HHT technikát 11 betegnél alkalmazták testméret-eltérés esetén és 1 recipiensnél marginális donorszív esetén.
A donor-recipiens méreteltérés mellett az emelkedett pulmonális érellenállás (PVR) és a fix pulmonális hipertónia is a HHT indikációja. Vassileva és munkatársai 18 fix pulmonális érellenállással rendelkező recipiens adatait tekintették át, akik HHT-t kaptak úgy, hogy a donor pulmonális artériát a recipiens jobb pitvarba anasztomosztizálták. Az indikációk a következők voltak: (1) PVR > 6 egység/m2, (2) transzpulmonális gradiens (TPG) > 15 mmHg, vagy (3) pulmonális artéria (PA) szisztolés nyomás > 60 mmHg. A recipiensek mindegyikének volt valamilyen fokú pulmonális hipertóniája, és a betegek közül 8-nak restriktív kardiomiopátiája volt. A betegek közül tizenkettő a New York Heart Association III. vagy IV. osztályába tartozott; a fennmaradó hat beteg folyamatos inotróp támogatással volt kórházban, egy pedig intubálva volt. Az átlagos aorta-kereszthúzási idő 58 perc volt, az átlagos iszkémiás idő pedig 122 perc. Az utólagos jobbszívkatéterezés a tüdőartériás nyomás progresszív csökkenését mutatta a transzplantációt követően: az átlagos szisztolés tüdőartériás nyomás 29 mmHg, a TPG 10 mmHg, a PVR pedig 3,7 egység/m2 volt. A csoport arra a következtetésre jutott, hogy a HHT technika értékes lehetőség a megemelkedett és/vagy rögzített pulmonális artériás nyomással és emelkedett pulmonális érellenállással rendelkező betegek számára.