Az egyik legnagyobb kérdés, amin gyakran elgondolkodom, az, hogy “honnan tudod”? És honnan tudod, hogy valóban tudod-e, vagy csak valami olyasmi, amit a saját fejedben találtál ki igazságként. Itt nem tudom a választ, és nem is tervezem, hogy valami különösebben mélyrehatót mondjak. Én csak itt vagyok, magammal beszélgetek, és gépelek ezen az oldalon.
Az egyik fő emberi szükséglet, ami tapasztalataim szerint nyilvánvalónak tűnik, ez: az igény, hogy igazunk legyen. Igazunk legyen pontosan miben? Igazad van abban, amiről mindig is tudtad, hogy helyes. Igazad van a világról alkotott véleményedben. Igazad van abban, amiről tudod, hogy igaz. Ezt az igényt úgy igazoljuk, hogy körülnézünk, és olyan dolgokat találunk, amelyek összhangban vannak azzal, amit már tudunk. Azt akarjuk, hogy amit igaznak hittünk, az igaz is maradjon. Valamilyen okból kifolyólag, amikor találunk valamit, ami igazolja azt, amit már igaznak tudtunk, az megkönnyebbülést ad nekünk. Talán nem is annyira arról van szó, hogy igazunk kell legyen, mint inkább arról, hogy összhangban kell lennünk azzal, amit már tudni vélünk. Végül is, ha ez megváltozna, mi történne az egész valóságunkkal?
De mi van, ha tényleg meg akarjuk tudni az igazságot? Nem csak azt, amit igaznak gondolsz, hanem a tényleges igazságot? Felfedeztem, hogy ahhoz, hogy valóban megtanulj egy dolgot, vagy akár csak tanulmányozd, először “meg kell ismerned”, vagy “ki kell tanulnod” azt, amiről azt hiszed, hogy már tudod a dologról. Ha úgy mész bele valamibe, hogy a következtetéseid már megvannak, akkor nincs hely arra, hogy valami új belépjen, vagy hogy bármilyen felismerés megmutassa az arcát.
Tehát őszintének kell lenned magadhoz – amikor azt mondod, hogy az igazságot keresed, valóban az “igazságot” keresed, még akkor is, ha az lerombolja az egész alapját annak, amit “tudsz”? Vagy olyan dolgokat keresel, amelyek összhangban vannak azzal, amit igaznak tudsz? Mi van, ha olyasmit találsz, ami pontosan az ellenkezője annak, amit igaznak tudsz? Tudod kezelni? Megvan hozzá az érettséged?
Ezt semmiképpen nem piedesztálra emelve mondom. Sőt, ugyanúgy magamnak mondom, mint bárki más. Mit tudhatok én valójában? És ami még fontosabb, ha nem is tudhatom biztosan, elég érett vagyok-e ahhoz, hogy belenyugodjak a nem tudásba? Az őrületbe fog kergetni? Annyira kétségbeesett rabja vagyok annak, hogy következetes maradjak ahhoz, amit tudni véltem, hogy ha túl sokáig nem tudok valamit, akkor a végén úgy írom meg a történetet, hogy véget vetek a nemtudásnak, és szép kis masniba csomagolom?
Nemzedékeken keresztül sok bölcs ember mondta, hogy “legyetek olyanok, mint a kisgyerekek”. Mit jelent ez? Én például így értelmezem: a kisgyermekek tanulnak. TÉNYLEG tanulnak. Nem úgy tesznek, mintha már tudnák a választ. Kíváncsiak arra, amit tanulnak. Teljesen nyitottak a válaszra. Bármi is legyen az.
Honnan “tanultuk”, hogy ne legyen meg bennünk ez a kíváncsiság? Hol “tanultuk”, hogy szilárd alapokkal KELL rendelkeznünk ahhoz, hogy működni tudjunk? Amire én jutottam, az a következő: az egyik legértékesebb dolog, amivel rendelkezhetek, az a nem tudás állapotában lenni, és ugyanakkor teljesen “rendben” lenni. Végül is, ott találjuk meg igazán az igazságot.
Amikor már “tudsz” egy dolgot, minden körülötte levő dolog le van zárva. Mit lehet még tanulni? Minden tanulmányozás csak időpocsékolás. Miért tanulmányozzunk olyasmit, amit már ismerünk? De ahhoz, hogy valóban megértsünk valamit mélyebben, fel kell függesztenünk a tudást. Felfüggeszteni az ítélkezést. Felfüggeszteni a következtetést. Ehelyett hagyd, hogy jól érezd magad vele. Légy kíváncsi. Légy nyitott. Végtére is, nem tudsz igazán mélyen megérteni valamit, ha nem hagyod magad a teljes ismeretlenség terében lenni a folyamat során. Hagyd, hogy a nemtudás vezessen a megismeréshez.