A National Football League az elmúlt hétvégén beindult, a sportmédia szokásos felhajtásának kíséretében. A futballszezon kezdetének tiszteletére az “NFL Films Presents” című televíziós műsor összeállított egy szegmenst a hut szóról, egy közbeszólásról, amelyet az irányítók kiabálnak a játék megkezdésekor. Megkérdeztek néhány NFL-játékost és edzőt, hogy mi az elméletük a hut szó eredetéről, majd felkértek egy nyelvészt, hogy tegye helyre a dolgokat. Ez a nyelvész történetesen én voltam, így megmagyarázhatatlanul olyanokkal osztottam meg a műsoridőt, mint Don Shula és Tom Coughlin.
A rövid válasz, amelyet az interjúban adtam, az, hogy az irányítók kadenciájának hut-ja (“hut 1, hut 2, hut 3…”) szinte biztosan a katonai menetelési kadenciákból származik, ahol a hut-ot a szótagok hangsúlyozására használják. A katonai stílusú hut legalább a második világháború óta használatos, amikor a kiképző őrmesterek is elkezdték a “Atten-hut!” kiabálást figyelemfelhívásként. Az 1950-es évekre az irányítók kölcsönvették ezt a technikát, hogy kialakítsák saját kadenciájukat a snap számolás hívására. A “hut” egy rövid, éles szótag, amely messziről is tisztán hallható, így az irányítónak ugyanolyan jól szolgál, mint a menetet vezető kiképző őrmester.
A hosszú válasz valójában mélyen a futball előtti korszakba nyúlik vissza. Az olyan egyszótagokat, mint a hip, hup és hep évszázadok óta használják közbeszólásként, hogy felhívják a figyelmet, különösen az állatokra. A kocsisok a lovak hajtására kiáltották ezeket a szavakat, a pásztorok pedig nyájaik irányítására használták őket. A hup a 18. század óta szerepel ebben a használatban, a hut pedig a 19. század óta. Aztán a 20. század elején a kiképző őrmesterek meneteléshez használt ritmikus kadenciái a “hip/hup/hep 2, 3, 4” formát kezdték felvenni. (A hup-ra 1919-ből, a hip-re 1923-ból, a hep-re pedig 1928-ból találtam katonai példákat). Ahogy a hut (és az “atten-hut”) a második világháborúban népszerűvé vált, a katonai kéregetést a menetzenekarok, a dobosok és a pep squadok drillmesterei vették át. Például egy 1941-es útmutatóban a menetzenekarok gyakorlataihoz ez áll: “Néhányan a ‘hup!’ vagy ‘hut!’ helyettesítik az ‘egy’ szót, hogy hangsúlyt kapjanak.”
A futball sport eközben kifejlesztette a saját közbeszólásait. Még az 1890-es években John Heisman – a Heisman-trófeáról híres – bevezette a túrás szót a futballba. Eredetileg a center (aki a labdát játékba hozza) az egyik kezét használta arra, hogy a labdát a lába alatt az irányítónak dobja. Hogy figyelmeztesse a centert, hogy készen áll az indításra, az irányító érintésjelzést használt, gyakran a center lábát vakargatva. Amikor 1890-91-ben a Pennsylvaniai Egyetem csapatának centereként játszott, Heismant becsapta egy ellenfél játékos, aki megvakarta a lábát. Visszapörgette a labdát, és az irányító elhibázta a passzt. Heisman megoldása az volt, hogy az irányító a túra szót használta a labda mozgásba hozására, így mindenki tisztán látta, mikor kezdődik a játék. A hike jó választás volt, mivel azt jelentheti, hogy “hirtelen mozdulattal húzni vagy felemelni”, és a center ezt teszi a labdával.
Nem sokkal később, edzőként Heisman bevezette a “direct snap”-et, amikor a labdát a ma már ismert módon “hike-olják”. Korábban a labdát a talaj mentén gurították vissza, vagy végigpattintották (“snapback”). 1893-ban, amikor Heisman a Buchtel College (ma Akroni Egyetem) edzője volt, volt egy nagyon magas irányítója, akinek gondot okozott a hozzá gurított labda. Ezért Heisman feltalálta a direkt snapet, hogy a center közvetlenül az irányítónak dobhassa fel a labdát. Minden más egyetemi csapat követte Heisman példáját.
Az irányítók jelzései ezután egyre bonyolultabbá váltak. Az 1920-as évekre kialakultak a “shift formációk”, amelyek közül a leghíresebb Knute Rockne “Notre Dame shiftje”. Az irányító megadta a jelet, majd csípőmozdulatot mondott, hogy jelezze, hogy a támadósornak új pozíciókat kell elfoglalnia a támadás vonalán. Az egész hátsó mezőny mozdult, amikor a hip-et mondták. A Notre Dame irányítójának csípője (“1, 2, 3, csípő!”) egyértelműen rokonságot mutatott a korabeli katonai menetelési kadenciákkal (“csípő 2, 3, 4”), de a nézők számára a váltás az ugró békák hippity-hopját is felidézte. Különböző szabálymódosításokat vezettek be a váltás lassítása érdekében, és a csípő által megszakított állandó mozgás a Knute Rockne-korszak után, a ’20-as években visszafogottabbá vált.
A Rockne csapatainak csípőjével ellentétben a háború utáni korszak (az egyetemi és a profi csapatoknál egyaránt) csípője nem feltétlenül a támadósor váltását jelezte. Az irányító jelezhette a centernek, hogy az első, a második vagy a harmadik hutnál elpattintsa a labdát anélkül, hogy váltást jeleztek volna. A hut egyik korai nyomtatott példája (amelyet Barry Popik szófejtő fedezett fel) a Sporting News 1954. október 20-i számából származik: “Mitchell bepattan a helyére, elindítja a hívást, és készen áll a “Hut-kettő, hut-kettő” megadására.” A Los Angeles Times 1955. július 9-i cikke a Sid Gillman edzősége alatt az L.A. Rams által alkalmazott áramvonalas jelzőhívó rendszerről szóló cikkben magyarázta a hut-ot: “Amikor az irányító a támadás vonalánál megadja a snap-ot (‘Hut-one… hut-two… hut-two… hut-three,’ és így tovább), nem ritmikus tempóban énekli ki, hogy az ellenfél ne tudja előre jelezni a center snap-ját.” Ez a magyarázat a következő. Azóta a hátvédkadenciák még tovább fejlődtek, bár a hut megmaradt általános jellemzőnek.”
Ez persze túl sok történelem volt ahhoz, hogy egy rövid tévéinterjúba beleférjen. De nagyon szórakoztató volt az archívumokban kutakodni, hogy összerakjuk egy erős kis szó bonyolult háttértörténetét.