Jason Isbell 2002-ben csatlakozott Patterson Hood és Mike Cooley gitárosához és énekeséhez az elismert southern rock zenekarban, a Drive-By Truckersben. Azonnal lenyűgözött olyan dalokkal, mint az “Outfit”, amely részletezi apja tanácsát, amit a bandához való csatlakozásakor adott neki (“Ne aggódj, hogy elveszíted az akcentusod, egy déli férfi jobb vicceket mesél.”). A Truckers basszusgitárosától, Shonna Tuckertől elválva Isbell 2007-ben elhagyta a zenekart, és szólókarrierbe kezdett.
Isbell korai szólóalbumai gyakran olyanok, mintha csak sodródna és nem teljesítené ki a benne rejlő lehetőségeket. 2013-ban az újonnan kijózanodott Isbell kiadta a Southeastern című dalgyűjteményt, amely személyes és a korai albumainál lecsupaszított dalok gyűjteménye. A Southeastern és a 2015-ös Something More Than Free egyaránt az amerikai zenét használja médiumként arra, hogy nem mesterkélt érzelmi csattanót közvetítsen, és empatikus történeteket meséljen el. Ha meg van győződve arról, hogy a modern zene nem termel nagyszerű dalszerzőket, Isbell erős bizonyíték az ellenkezőjére, olyan műveket hoz létre, amelyek szívből jövő és időtállóak.
Jason Isbell Album Reviews
Kedvenc album: Southeastern
Sirens of the Ditch | Jason Isbell and the 400 Unit | Here We Rest | Southeastern | Something More Than Free | The Nashville Sound | Reunions
Sirens of the Ditch
2007, 7/10
Jason Isbell szóló debütálása nem sokkal azután jelent meg, hogy kilépett a Drive-By Truckersből, és egykori bandatársai, Patterson Hood, Shonna Tucker és Brad Morgan is vendégszerepeltek rajta. Az albumon a veterán alabamai stúdiózenészek, David Hood és Spooner Oldham is közreműködnek. Ezek a zenészek a Sirens of the Ditch-nek nyersebb hangzást adnak, mint Isbell más szólómunkáinak, és bár Isbell írói munkássága a Sirens-en is következetlen, még mindig ez a kedvencem a három, még a szobaság előtti szólólemeze közül.
A többi korai szólóalbumához hasonlóan itt is van néhány erős dal néhány általánosabb próbálkozás között. A ‘Brand New Kind of Actress’ kiváló nyitódal, amely a Phil Spector-gyilkossági perről mesél. A zongorás ‘Chicago Promenade’ szép, míg a ‘Hurricanes and Hand Grenades’ kék szemű soulja David Hood Muscle Shoalsban töltött idejét idézi. A ‘Dress Blues’ egy hatásos háborúellenes dal, az ‘In A Razor Town’ pedig szép és akusztikus.
A Sirens of the Ditch a végére kifullad, és még a legjobb dalok sem olyan jók, mint a Drive-By Truckers munkái, vagy a későbbi szólóanyagai, de ez egy szilárd lemez, a legjobb a józanság előtti munkásságából.
Jason Isbell and the 400 Unit
2009, 4.5/10
Miután a Sirens of the Ditch Isbell korábbi Drive-By Truckers-es kollégáit használta háttérzenészként, Isbell saját kísérőzenekart alakított. A 400 Unit egy firenzei elmegyógyintézetről kapta a nevét, és azóta is támogatják Isbell-t. Gyökeres hangzásuk jól illik hozzá. De az új zenekar Isbell leggyengébb dalcsokrát támogatja, és még az erősebb dalok is úgy érződnek itt, mintha a többi albumának töltelékei lennének.
A jobb dalok közül a ‘How Long’ az ütős power pop felé tart. A ‘Seven-Mile Island’ egy hatásos, atmoszférikus nyitódal, a ‘The Blue’ pedig egy szép dallam. De máshol a használható dallamok túl hosszúra nyúlnak, mint a ‘Cigarettes and Wine’, vagy elcsépelt érzelgősségekkel foglalkoznak, mint a ‘The Last Song I Will Ever Write’.
A Jason Isbell and the 400 Unit erős dalok híján egy tehetséges dalszerző hangja, aki csak telefonál.
Here We Rest
2011, 6.5/10
A Here We Rest Isbell utolsó, a józanság előtti albuma, a Here We Rest egy fellendülés a hétköznapi Jason Isbell and the 400 Unit után. Hangzásában hasonló, de a 400 Unit ezúttal sokkal jobb dalokat tudhat maga mögött.
A nyitó ‘Alabama Pines’ úgy kapcsolódik, mint semmi más az előző albumon, nosztalgikus és kecses, míg a ‘Daisy Mae’ profitál az akusztikus szóló feldolgozásból. A Here We Rest leginkább polarizáló dala a pattogós ‘Heart on a String’, Isbell újabb próbálkozása a Muscle Shoals hangzásban – vitathatatlanul általános, de jól áll Isbell kellemes hangjának. Számomra a leggyengébb dal az ismétlődő ‘Codeine’.
Mint Isbell összes korai szólóalbuma, a Here We Rest is frusztráló – Isbell dalai túl foltosak egy ilyen kvalitású szerzőhöz képest, és érdemes lenne kiadni egy összeállítást a lemezek legjobb anyagából.
Southeastern
2013, 9.5/10
Három szólóalbumnyi alulteljesítő rootsy rock után Isbell barátnője beavatkozást szervezett, és alkoholfüggősége miatt elvonóra küldte. A felbukkanó Isbell sokkal koncentráltabb volt, és sokkal személyesebb dalokat írt, megvalósítva azt a potenciált, amit a Drive-By Truckersszel való munkássága sejtetett. Ezek a dalok többnyire egyszerű akusztikus feldolgozásokra vannak lecsupaszítva.
A ‘Live Oak’-ban és a ‘Travelling Alone’-ban vannak személyes megváltásról szóló történetek, a ‘Songs That She Sang in the Shower’-ben pedig nosztalgia színezi a megbánást, de a legmegrázóbb darab az ‘Elephant’, amelyben a beteg emberek a hiábavalóság ellenére megpróbálnak tudomást sem venni a körülményeikről. A ‘Relatively Easy’ remek zárószám, szép felszálló dallammal és óvatosan optimista szöveggel. A sok elgondolkodtató akusztikus dal között van egy nagyszerű riffes rocker a ‘Flying Over Water’, és valószínűleg ez a kedvenc dalom itt, mivel a tempóváltás miatt kiemelkedik.
A Southeastern nem tökéletes – az irritáló rocker ‘Super 8’ jó jelölt a legrosszabb dalra egy nagyszerű albumon – de a Southeastern egy tehetséges dalszerző mesteri munkája.
Something More Than Free
2015, 8.5/10
Jason Isbell a 2013-as áttörést jelentő Southeastern után egy zeneileg hasonló sablont követő albummal folytatta. De míg a Southeastern dalai gyakran személyesek és önéletrajzi ihletésűek voltak, a Something More Than Free-n Isbell dalai gyakran a kívülálló szemszögéből néznek befelé, gyakran empatikus történetek Amerika szívéből; a kiváló címadó dal narrátora túl fáradt ahhoz, hogy templomba menjen, de hálás a munkáért. Ha ez már Springsteenre emlékeztetőnek hangzik, talán nem véletlen, hogy vannak ‘Speed Trap Town’ és ‘Hudson Commodore’ című dalok.
Miután a Southeastern azonnal tetszett, hosszabb időbe telt, mire értékelni tudtam a Something More Than Free-t; leginkább azért, mert az általános ‘If It Takes A Lifetime’-mal kezdődik; egy vidám country-dal, amely azokkal a klisékkel foglalkozik, amelyeket Isbell általában elkerül. De a további részek rengeteg kincset rejtenek; azt hittem, hogy a ‘To A Band I Loved’ egykori zenekari társai, a Drive-By Truckers előtt tiszteleg, de valójában a Centro-Maticról szól, míg a ’24 Frames’ és a ‘The Life You Chose’ azonnali és lendületes. A “Are you living the life you chose/are you living the life that chose you?” sor Isbell szövegírói képességeit bizonyítja.
Isbell képességeiről tanúskodik, hogy a Something More Than Free-n zökkenőmentesen át tud csúszni a dalszerzés harmadik személyű módjába, és ez egy újabb nagyon tartalmas próbálkozás.
The Nashville Sound
2017, 7.5/10
Egy pár, nagyrészt akusztikus anyagokat tartalmazó album után Isbell újra összeállt a 400 Unit-tal egy rockosabb irányultságú lemez erejéig. Ez egy jó lépés a karrierjében, kiszélesíti a stilisztikai skáláját, de még mindig kevésbé kielégítő, mint a két korábbi albuma. Mint azok megmutatták, Isbell akkor a legjobb, amikor személyes és sebezhető, és a The Nashville Soundon található dalok nem mindig ezt az erősségét játsszák ki. Másrészt, Isbell elmozdulása a személyesről a politikai felé érdemes – Isbell nyíltan kritizálta Trump elnököt, és ez megnyilvánul a ‘Hope The High Road’ egységre való felhívásában és a ‘White Man’s World’ fehér kiváltságok megkérdőjelezésében.
A rock hangzás működik az olyan kiváló dalokban, mint a ‘Hope The High Road’ és a ‘Cumberland Gap’. Vannak visszafogott sármőrök is, mint a ‘Tupelo’ és a zavarba ejtően áhítatos című dal, a ‘If We Were Vampires’. Ezzel szemben nehéznek találom a hétperces ‘Anxiety’-t – ez egyértelműen egy jelentőségteljes dal Isbell számára, de túl hosszú, és egy kicsit lomha.
A The Nashville Sound gyakran értékelhető, de kevésbé következetes, mint az előző két lemeze, és mindig enyhe csalódást okoz.
Reunions
2020. 7.5/10
AReunions megmutatja Isbell elsődleges tehetségének összeférhetetlenségét. Félelmetes szólógitáros, de sok legjobb szólódala őszinte és akusztikus. A Reunions-on az akusztikus anyagok és a rockerek keveréke következetlen track-listát dob fel, de van elég példa a csúcsminőségű dalszerzésre, hogy fenntartsa. Isbell-t a szokásos csapata támogatja; Dave Cobb producer és a 400 Unit (amelyben felesége, Amanda Shires hegedűvel és háttérvokállal is közreműködik). David Crosby több számban is közreműködik háttérvokálként.
A Reunions az általam legkevésbé kedvelt Isbell-móddal nyit – a ‘What’ve I Done To Help’ hosszú és ismétlődő. Isbell akkor a legjobb a Reunions-on, amikor a családjáról énekel – a záródal, a ‘Letting You Go’, amely a lánya felnövéséről szól, ellenállhatatlanul szívhez szóló, míg az ‘Overseas’ sikeresen hajtogatja a bensőséges szövegeket egy kemény rockos dalba. A ‘River’ egy másik gyönyörű akusztikus darab, de az olyan rockerek, mint a ‘Running With Our Eyes Closed’ és az ‘It Gets Easier’ nélkülözik az emlékezetes refréneket.
Isbell továbbra is egy rendkívül képzett dalszerző a legjobbkor, aki ugyanazt az időtlen anyagot adja elő, mint a legjobb Bruce Springsteen. A 2017-es The Nashville Soundhoz hasonlóan a Reunions is félelmetes dalokat vegyít a közepesekkel, ami egy értékes, de egyenetlen próbálkozást eredményez.
Tíz kedvenc Jason Isbell dal
Flying Over Water
Relatively Easy
24 Frames
Elephant
Something More Than Free
To A Band I Loved
Hope The High Road
Letting You Go
Life You Chose
Cumberland Gap
Back to 2010s Album Reviews…..