John Wayne nagyszerű színész volt. Tessék, kimondtam.
Lehet, hogy emiatt kidobnak bizonyos értelmiségi körökből, lehet, hogy egyesek elgondolkodnak a politikámon, de ez az én feltevésem, és ragaszkodom hozzá.
Előbb vagy utóbb (általában előbb) mindenkinek, aki Wayne-ről ír, szembe kell néznie a témával.
“Évekig” – írja Scott Eyman a “John Wayne: Az élet és a legenda” című új életrajzában – “a Wayne-ről szóló vita középpontjában az a nevetséges kérdés állt, hogy tudott-e színészkedni vagy sem, és a liberálisok általában a negatív álláspontot képviselték”. Ez a probléma nagy része a Wayne színészi képességeinek megítélésében. A személyes politikája (konzervatív) útjában állt annak, hogy tisztán lássuk a színészi játékot, hasonlóan ahhoz, ahogyan Mel Gibson hurkossága vagy Woody Allen családi problémái is útjában állnak.”
Manapság más tényezők is közrejátszanak. Nézzünk szembe a tényekkel: Wayne későbbi filmjeinek többsége nem túl jó, és már jóval túl van a fénykorán bennük. Mégis ezek azok, amik a leggyakrabban felbukkannak a tévében. A mai közönség talán nem is ismeri Wayne legjobb munkáit. Ráadásul az a műfaj, amelyben Wayne a legmaradandóbb alakításait nyújtotta – a western – évtizedekkel ezelőtt kiment a divatból, helyét az űrkorszak sci-fi, a másfajta filmek vették át.
Egyesek kifogásolják Wayne szűknek vélt színészi skáláját. Ő nem volt Shakespeare. A szűk skálát azonban a hollywoodi stúdiókorszak bármelyik színészével szemben fel lehetne hozni – Bogart, Cagney, Stewart, Cooper – így készültek akkoriban a filmek, a sztárokra szabva, az ő típusukra írva. Wayne megalkotta a sajátját. “Wayne nem Wayne-nek született” – mondja Garry Wills “John Wayne Amerikája” című könyvében. “Őt ki kellett találni.” Wayne egy évtizedig dolgozott B kategóriás westernekben és még rosszabb filmekben, mielőtt John Ford “Postakocsi” című filmjében áttörést ért volna el, és ezt követően még sokáig dolgozott rajta.
A természetességet bármilyen művészetben nehéz olvasni. Ha a művész jól csinálja, különösen egy színész, úgy tűnhet, mintha nem csinálna semmit. Wayne a legjobbkor naturalista színész volt, sosem volt színpadias, sosem rágta a díszletet. Visszafogta magát. Ez szándékos volt.
“Nagyon kevés trükköm van” – mondta egyszer Wayne a színészetéről. “Ó, megállok a mondat közepén, hogy tovább nézzenek rám, és nem állok meg a végén, hogy ne nézzenek el, de nagyjából ez az egyetlen trükköm.”
Wills megfigyelt még valamit Wayne előadásmódjában: “A stop-and-go frazeálás az, amit minden utánzója elsajátít; de csak kevesen ragadják meg a kadenciájú beszédének dallamos intervallumait.” Wayne legjobb szövegmondásaiban van valami énekes minőség.”
Wayne fizikalitása természetesen nagy része lett a filmvásznon megjelenő személyiségének, és nem csak a híres járása, hanem ahogyan a kezeit használta, ahogyan lovagolt, a mozgás kecsessége. A rendezők és a színészek is felfigyeltek erre. Még mozdulatlanul is – mutat rá Wills – “Wayne folyamatosan Michelangelo “Dávidjának” pózát veszi fel”. Lenyűgöző volt egyszerűen csak nézni.
Íme tehát a 10 legjobb filmje, amelyek többsége western, amelyek együttvéve mégis meglepően széles skálát mutatnak korlátozott keretek között.
“Postakocsi” (1939): Wayne áttörő szerepét ebben a mérföldkőnek számító John Ford westernben kapta, amelyben a Ringo Kölyköt alakította. Második szerepet kapott (Claire Trevor mellett), de ő a film erkölcsi és vizuális középpontja, egy nagylelkű emberi impulzusokkal rendelkező törvényen kívüli. A Wayne-t ábrázoló első felvétel – egy gyors dolly felvétel, amely közelről mutatja, amint a színész puskát vesz elő – a filmművészet leghíresebb felvételei közé tartozik. A legcsekélyebb cselekmény szolgálja Ford célját, a jellem- és osztálytanulmányt, amely a postakocsi belsejében és a szűkös útállomásokon játszódik. Wayne karaktere tipikusan lakonikus, úriember, de nem csiszolt, erős, áthatolhatatlan. Az alantasok védelmezője (összebarátkozik Trevor kurvájával) és az igazság szónoka a szintén jelenlévő tömött ingeseknek és nagyképűeknek.
“Feláldozhatók voltak” (1945): Egy újabb Ford-film, ezúttal lazán, együttes szereposztással. Egy PT boat egység életét követi nyomon a II. világháborúban, aligha zászlólengető (valójában egy Fülöp-szigeteki vereségről szól), inkább a legénység zord életének egy szeletét mutatja be, szárazföldön és tengeren egyaránt. Wayne ismét a második helyen szerepel, ezúttal Robert Montgomery mögött, és visszafogott, bájos alakítást nyújt. Visszafogott gyászbeszéde egy elesett bajtársáról különösen hatásos, akárcsak az a komikus jelenet, amikor egy nővér a nadrágját kéri tőle a kórházban.
“Red River” (1948): Wayne egyik ritka szerepe a gonosztevő (Tom Dunson), a Howard Hawks által emlékezetesen megrendezett epikus marhahajtás Bligh kapitánya a nagy természetben. Wayne aligha szimpatikus, a kemény mint a köröm, kész ölni, hogy elérje, amit akar, de alakítása magával ragadó, leopárdszemű és állkapocs-összeszorító. Montgomery Clift és Walter Brennan a társszereplői, valamint a borzalmas Joanne Dru. A filmnek megvannak a maga ostoba pillanatai, de lehetetlen nem nézni. Wayne fékezhetetlen léptei egy marhacsordán keresztül Clift megölése felé tartva ikonikusak.
“Fort Apache” (1948): Henry Fonda mint martinet parancsnok (Custer szerepében), aki nem hallgat a helyettesének, Wayne-nek az érveire. A színész remekül egyensúlyoz a keménység, az igazmondás és az eredménytelenség között. A film Ford ünnepelt lovassági trilógiájának első darabja, amelyhez tartozott még a “Sárga szalagot viselt” és a “Rio Grande” is, mindkettő jó Wayne alakításokkal.
“A csendes ember” (1952): Wayne a címszereplő ebben az Írországban játszódó filmben, egy volt amerikai bokszoló, aki megölt egy embert a ringben. “Wayne ökölvívója a filmtörténet egyik leglassabb égését végzi – két órán át parázslik a biztosíték” – írja Michael Sragow kritikus a filmről, ahogy Wayne karakterét fokozatosan beszippantja az őt körülvevő ír közösség, amelynek tagja Maureen O’Hara is, mint szerelme. Ford technicolor fényképezése megörökíti a smaragdzöldet és a kisvárosi életet. Wayne visszafogottsága tökéletes, egy hal a vízben.
“Hondo” (1953): Wayne saját cégének, a Batjacnak korai produkciója, a “Hondo” korának egyik legsikeresebb 3D-ben forgatott filmje volt. Ez egy meglehetősen sovány western, bár egy magányos férfi, félig apacs (Wayne), a semmiből bukkan fel egy anya és kisfia farmján az indián terület közepén. Vannak itt a “Shane” visszhangjai, ahogy Wayne és a színpadi színésznő, Geraldine Page – furcsa, de hatásos szereposztásban – fokozatosan egymásba szeretnek. Udvarlásuk finom és feszült tánc; Wayne meglepő sebezhetőséggel játssza a jeleneteket. A filmhez valószínűleg pályafutása legjobb fizikai formájában volt.
“A keresők” (1956): A “The Searchers”, John Ford epikus szélesvásznú westernje, egy zűrzavar vagy egy mestermű? Szerintem mindkettő, egy igazán nagyszerű film, rengeteg hibával. Abban azonban mindenki egyetért, hogy Wayne Ethan Edwards szerepében nyújtott alakítása a legjobb. Egy rasszista konföderációs veteránt alakít, aki éveken át keresi unokahúgát, akit a szüleit is lemészároló komancsok raboltak el. Ethan a zsúfolt filmben mindenkivel feszült és feszült viszonyt ápol, és amikor megtalálja unokahúgát (Natalie Wood alakítja), meg akarja ölni. Ez egy perzselő, mogorva színészi munka – “Mit akarsz, mit tegyek? Rajzoljak neked egy képet?” – amit a kétségek erőteljes alárendelt áramlatai tartanak kordában.
“Rio Bravo” (1959): Wayne egyik legnagyobb komikus alakítása, tipikusan csendes és könnyed. Egy seriffet alakít, akinek egy rabra kell vigyáznia, akit egy befolyásos banda ki akar szabadítani. Howard Hawks rendező a “High Noon”-hoz hasonlóan, amelyben Gary Cooper nem kaphatott segítséget a városlakóktól, egy vegyes csapatnyi társszereplővel (köztük Dean Martin mint részeges, a csinos, éles lövésű Ricky Nelson, Walter Brennan mint öreg, nyűgös nyomorék és a kacér Angie Dickinson) sorakoztatja fel Wayne-t, aki nem akarja, de nem tudja megállítani őket. Teljesen nevetséges és ugyanolyan teljesen szórakoztató.
“True Grit” (1969): Rooster Cogburn szerepében Wayne elnyerte egyetlen Oscar-díját. Fergeteges alakítása a derék filmes imidzsét idézi; egy öreg, megkopott, gátlástalan rendőrbírót játszik, aki részeg, szemfüles és nem mindig a legjobb ítélőképességgel rendelkezik. Színészi játéka hamiskás és szerethető; jól szórakozik a ziháló öregemberrel. Szövegmondásai dallamos morgások. Rosszfiú: “Ezt nevezem én merész beszédnek egy félszemű kövér emberhez képest!” Cogburn: “
“The Shootist” (1976): Wayne utolsó filmjében egy öregedő, rákban haldokló fegyverforgatót alakít, aki megpróbál méltósággal távozni. Don Siegel (“Piszkos Harry”) rendezése őszi hangulatú (Elmer Bernstein zenéje is szépen érzékelteti ezt a filmet), amely mintha tudná, hogy a sztárja is haldoklik. Szobát vesz ki egy panzióban, amelyet Lauren Bacall vezet, akinek a Ron Howard által alakított fia bálványozza őt. Wayne gyengédséggel, bölcsességgel és lemondással tölti be a szerepet, szentimentalizmus nélkül néz az igazság szemébe.
Kapcsolat az íróval: 714-796-6811 vagy [email protected]
.