Kóros bal kamrai relaxáció hosszú QT-szindrómás betegeknél

Nagy érdeklődéssel olvastuk Haugaa és munkatársai1 közelmúltbeli jelentését, valamint De Ferrari és Schwartz2 kísérő vezércikkét a kóros kamrai repolarizáció és a mechanikai diszfunkció (elhúzódó összehúzódás és/vagy károsodott diasztolés funkció) közötti összefüggésről hosszú QT-szindrómás (LQTS) betegeknél. Különösen érdekelt bennünket Haugaa és munkatársai1 megállapítása, miszerint “ezek az eredmények a diasztolés funkció károsodására utalnak számos tüneteket mutató LQTS-mutáció-hordozónál”. Ezzel a nézettel összhangban Moss és munkatársai3 is összefüggésbe hozták az LQT3 betegek (SCN5A-ΔKPQ mutáció) elhúzódó kamrai repolarizációját a bal kamrai (LV) relaxáció lassulásával3 . Ezeknél a betegeknél az átlagos QTc 578 ± 55 ms, az LV izovolumikus relaxációs idő (IVRT) 125 ± 27 ms, a mitrális E-hullám lassulási ideje 289 ± 80 ms, a mitrális E-hullám sebessége 57 ± 8 ms volt, ami kisebb diasztolés diszfunkcióra utal3. A QTc-intervallum 26 ± 3 ms-os lerövidítése ranolazinnal, amely a késői Na-áramot gátló gyógyszer, az IVRT jelentős lerövidülését (13%), a mitrális E-hullám lassulási idejének 22%-os csökkenését és a mitrális E-hullám sebességének 25%-os növekedését eredményezte.3 Az LQT3-ban szenvedő betegeknél a bradycardia megvédheti a szívüket a nyílt diasztolés diszfunkció kialakulásától.

Hasonlóképpen, egy LQT2-t utánzó állatmodellben megfigyeltük, hogy az IKr-blokkoló clofilium által okozott LV-monfázisos akciós potenciál időtartam (APD) és QTc-intervallum meghosszabbodása az LV relaxáció késésével járt együtt (nem publikált adatok). Ez a megállapítás összhangban van azokkal, amelyekről kudarcos kutya- és humán szívből izolált LV myocytákban számoltak be, ahol az APD meghosszabbodását abnormális intracelluláris Ca2+ tranziensek és rángatózó összehúzódások kísérik, amelyeket fázisos (spike) és tónusos (domelikus) komponens jellemez.4,5,5 A Moss tanulmány eredményeihez hasonlóan3 ezen elégtelen szívizomsejtek APD-jének rövidítése elnyomja az EAD-okat, és megszünteti az intracelluláris Ca2+ tranziensek és a rángatózó összehúzódások tónusos komponensét anélkül, hogy a fázisos komponenst befolyásolná.4

A megnyúlt összehúzódás/szisztolé és a késleltetett relaxáció a szívizom véráramlását is befolyásolhatja. A koszorúér-véráramlás minimális a szisztolé alatt, és a kezdeti relaxációs fázisban éri el a maximumot, amely egybeesik az IVRT-időszakkal. Közvetlenül kapcsolódik ehhez a kérdéshez Mayet csoportjának a koronáriás véráramlás hullámintenzitás-elemzését alkalmazó munkája. Kimutatták, hogy a kamrai relaxáció során a koszorúér-mikrocirkuláció myocardialis kompressziójának enyhülése egy “visszafelé haladó szívóhullámot” hoz létre, amely a diastoléban a koszorúér-véráramlás növekedésének domináns hajtóerejévé válik.6 Ez a gyors kamrai relaxáció által létrehozott hullám a vért a mikrocirkulációba húzza. Ezért elképzelhető, hogy az elhúzódó kamrai repolarizációval rendelkező betegeknél csökken a “szívóhullám” és ezáltal a diasztolés koronáriaáramlás. Ez a feltétel olyan szerzett betegségekre is vonatkozhat, amelyekben a kamrai repolarizáció lelassul (pl. szívelégtelenség és bal kamrai hipertrófia).

Összefoglalva, egyetértünk De Ferrarival és Schwartz-cal abban, hogy egyre több a bizonyíték arra, hogy az ioncsatornaváltozások okozta kóros kamrai repolarizáció nemcsak “tiszta elektromos betegséget” okozhat, hanem befolyásolja a kontraktilis funkciót és esetleg rontja a szívizom perfúzióját. Azt, hogy a károsodott myocardialis perfúzió hozzájárul-e a tünetekhez vagy a kardiális események kockázatához az LQTS-ben szenvedő betegeknél, még meg kell állapítani.

.