Ez két évszázaddal megelőzte a jelentős iparosodást, és a tengerentúli kereskedelem nagy fellendülését foglalta magában. Három hosszú növekedési periódus volt, amelyeket gyakorlatilag stagnálás választott el egymástól. 1475 és 1550 között az angol szélesvászon és más gyapjúszövetek meglévő piacai gyorsan növekedtek, mivel az importáló régiók egyre virágzóbbá váltak. A második időszakban, 1630-89 között két általános körülmény segítette a bővülést. A dél-európai piacokat az angolok és a hollandok egymással versengve nyerték meg. A második körülmény a gyakorlatilag új kereskedelem fellendülése volt, mivel a cukor, a dohány és a kalikó olcsóbb angol reexportja új piacokat teremtett. A harmadik, 1730-60 közötti időszak az amerikai és nyugat-indiai népesség, a termelés és a vásárlóerő növekedéséhez kapcsolódott.
Az első időszakban az angol gyapjúszövet-export volt a tengerentúli kereskedelem bástyája, a gyapjúkereskedelem 1510 után erősen visszaesett. Az inflációs időszakban az exportált szövet mennyisége 1550-re több mint kétszeresére nőtt; London a tartományi kikötők rovására nyert, mivel az Antwerpennel folytatott kereskedelem nőtt, és azt a Kereskedelmi Vállalkozók Társasága irányította.
A második, 17. századi bővülés nagyrészt a Dél-Európába irányuló export növekedésének tulajdonítható. Megnőtt a kereslet Spanyolországban, és kiegészült Portugáliából és Olaszországból. A könnyű kelmék vagy “új drapériák” vonzóak voltak ezeken a piacokon, és egyre inkább legyőzték a holland konkurenciát.
Az 1500-1750 közötti időszakban több új importtermék is rendkívüli haszonkulcsot biztosított. A 16. században a fő importcikkek luxuscikkek voltak, különösen a francia bor, de a következő században Spanyolország és Portugália fontos beszállítókká váltak. A bortól eltekintve a legtöbb importtermék manufaktúra volt, amelyet Hollandiában vásároltak, de Európa számos részén gyártottak. A brit ipar fokozatos növekedése a 17. században csökkentette a külföldi manufaktúráktól való függőséget. A Baltikummal folytatott kereskedelem az Eastland Company (1579) tevékenységének köszönhetően közvetlenebbé vált. A rossz termésű években a balti kukorica volt a tartalék, de 1650 után az új nyersanyagok sokkal fontosabbak lettek. A fa, a kálisó, a kátrány, a szurok, a len és a kender mennyisége a haditengerészet és a kereskedelmi tengerészet növekedésével nőtt, és 1650 után a svéd vas is fontossá vált.
Az Európán kívüli országokkal folytatott kereskedelem, amely a polgárháború előtt jelentéktelen volt, 1700-ra gyorsan nőtt, amikor Amerika és Ázsia Anglia importjának egyharmadát tette ki. Az atlanti gazdaság és az Afrikával folytatott háromoldalú kereskedelem későbbi fejlődése szempontjából alapvető fontosságúak voltak azok a felfedezések, hogy Virginia képes dohánynövényeket termeszteni, és hogy a brazil cukornád virágzik Nyugat-Indiában. A Kelet-indiai Társaság (1600) elsősorban bors, majd pamutszövet kereskedelmét kezdte meg. A rabszolgák, a cukor, a kávé, a dohány, a bors és a keleti gyapot kereskedelme alapozta meg a harmadik nagy terjeszkedési korszakot a 18. században, még mielőtt az iparosodás messzire haladt volna. Liverpool, Bristol és Glasgow profitált leginkább ezekből a fejleményekből.
Az atlanti kereskedelmet kereskedelmi társulások irányították. Ha az utak hosszúak voltak, vagy nagy tőkére volt szükség, a társasági szervezeti forma volt előnyösebb. Amint a kereskedelem kialakult, általános volt a visszatérés a társulások által folytatott kereskedelemhez. Az Oroszországi Társaság (1555), a Levantei Társaság (1581) és a Királyi Afrikai Társaság (1672) mind alávetették magukat ennek a mintának; csak a Hudson-öböl Társaság (1670) tartotta meg az ellenőrzést a területe felett. A Kelet-indiai Társaság is fennmaradt, és a kereskedelem és a befektetett tőke tekintetében messze a legjelentősebb volt.