A guru szó hagyományosan azt jelentette, hogy “valaki, akinek súlya van”. Az utóbbi időkben egy neoetimológia vált népszerűvé, mely szerint a guru az, aki a sötétségből (gu) a fénybe (ru) vezet. Különböző emberek különböző kontextusokban különbözőképpen használják a guru szót, hogy különböző típusú emberekre utaljanak.
A Bhagavat Puránban Krsna feltárja Uddhavának az elszakadt aszkéta (avadhuta) huszonnégy guruját. Ide sorolja a különböző elemeket, növényeket, állatokat és élettapasztalatokat, amelyek az aszkétának betekintést adnak. A guru tehát az, aki a belátást kiváltja. A Szkanda Puránában azonban megtaláljuk a Guru-gítát, ahol Siva azt mondja Parvatinak, hogy guru nélkül lehetetlen, hogy az ember megértse a Védát, vagy megvilágosodjon. Az előbbi úgy tekint a gurura, mint aki elismeri és lehetővé teszi az emberi függetlenséget; az utóbbi úgy tekint a gurura, mint akitől az embernek függővé kell válnia. Mindkét fajta guru az indiai történelem upanisadok és buddhizmus utáni korszaka óta virágzik.
A köznyelvben a guru szót lazán használják különböző típusú emberek megjelölésére: tanító (adhyapak), edző (acharya), szakértő (shastri, pandit, gyani), szerzetes (bhikshu, sanyasi, sadhu, muni), spirituális akolitus (arhat, tapasvee, yogi), misztikus, okkultista és mágus (jogi, siddha, tantrik), pap (purohit).
Szuka bölcs prédikál a szádhuk gyülekezetének.
Egyre inkább olyan prófétákra használják, akik az igazság üzenetét viszik az emberiségnek (paigambar), ez egy ábrahámi fogalom, ami nagyon különbözik az igazságot kereső, elszigetelt remete (digambar, shramana, gosain) hindu fogalmától.
Leginkább a guru szót használják világszerte az indiai spirituális vezetőkre, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy elszakadnak minden világi dologtól, de élvezik a gazdagságot és hatalmat, amelyet függő követőik adományoznak nekik, akik jellemzően azzal fejezik ki alázatosságukat és alázatukat, tehát az ego hiányát, hogy a vezetőt mester (swami, nath) vagy úrnak (maharaj) szólítják. Végül a “guru” fontosabbá válik Istennél. Ebben az összefüggésben a Guru Gita kulcsszerepet játszik. A gurut egyenlőnek vagy nagyobbnak tekintik, mint az apát, az anyát, sőt az isteneket is. Itt a guru olyan területté válik, akit úgy kell védeni, mint a méhek a méhkirálynőt, mert a méhkirálynő nélkül oda a méhkas által nyújtott biztonság és táplálék.”
A Védák nem annyira gurukat említenek, mint inkább látnokokat (rishi), akik megfigyelik a világot, és himnuszokon (mantrákon) keresztül adják át tudásukat és meglátásaikat a tanítványoknak. Az upanisadokban találunk olyan tanítványokat, mint Yajnavalkya, akik olyan tanítókkal küzdenek, mint Vaisampayana, és olyan rishiket, mint Ashtavakra, akik királyokkal, mint Janaka, beszélgetnek, hogy felfedezzék az igazságot. Nem létezik a guru, mint a tudás kútfője, akitől az embernek függővé kell válnia. Itt a tanítványok önállósága és függetlensége számít.
Amikor a Rámájanát olvassuk, tudatosul bennünk, hogy Vasistha és Vishwamitra, akiket látóknak (rishi) neveznek, de különféle ismereteket és készségeket adnak át Rámának. Világos, hogy tanítóként és oktatóként működnek. A Mahábháratában Dronát gurunak nevezik, de Krsna megrendezi a lefejezését. Ez a guru-hatya, egy szörnyű bűntett. A Puránákban azt mondják, hogy Brihaspati nélkül a dévák nem tudnak háborút nyerni, és Shukra nélkül az aszurák nem tudják feltámasztani a halottakat. Úgy tűnik, mintha mágusok és okkultisták lennének. A szentírások említenek olyan gurukat, akiknek feleségük és gyermekeik vannak (Atri, Agastya, Jamadagni), valamint cölibátusban élő gurukat, akik cölibátusuknak köszönhetően mágikus erőre tesznek szert (Gorakhnath). Dattát, Atri fiát sokan a guruk gurujának, Adi gurunak tartják, és úgy képzelik el, mint aki négy kutyát követ (a védikus bölcsességből született bizalom szimbóluma), és akit egy tehén követ (a gazdagság szimbóluma), és néha még az isteneknél is nagyobb.
Buddha 2500 évvel ezelőtt sok szempontból “klasszikus” guruként kezdte, aki azt akarta, hogy tanítványai függetlenek legyenek. De az évszázadok során azt látjuk, hogy tanítványai egyre inkább függővé válnak. Buddha demokratizálta a spirituális gyakorlatot, és a belépésnek semmi köze nem volt az egyén kasztjához (jati). Bárki csatlakozhatott, ha egyszerűen kijelentette, hogy aláveti magát (sharanam) a felébredés lehetőségének (buddha), a buddhista tanításnak (dhamma) és a buddhista közösségnek (szangha). De ahogy a buddhista szentírásokból (pitaka) megtudhatjuk, ahogy egyre több és több ember csatlakozott, egyre több szabály, egyre több vita és egyre több szakadás kezdett kialakulni. Végül akadtak olyan emberek, akik Buddhában kevésbé filozófust vagy tanítót láttak, hanem inkább istenszerű alakot, akit imádni kell, aki csodákat tesz, és aki képes megoldani a világi földi problémákat, ha valaki valóban hisz benne.
A kereszténység történetében is találunk ilyen átalakulásokat. Jézus, aki először prédikátor, megkülönbözteti magát Isten hírnökétől azzal, hogy Isten fiának nevezi magát, és végül követői meg vannak győződve arról, hogy ő a földi Isten. Még az anyja is tiszteletre méltóvá, imádatra méltóvá válik, bár nem egészen istennővé. Hasonlóképpen az iszlámban nemcsak a Koránban kinyilatkoztatott Isten szavainak tulajdonítanak jelentőséget, hanem Mohamed szokásainak is, akit követői az utolsó és végső prófétának nyilvánítottak, amint azt a Hadísz dokumentálja. Mindkét vallásban találunk konfliktusokat a tanok, szabályok és szakadások miatt, amelyek erőszakos összecsapásokhoz vezetnek.
A dzsainizmusban világos elhatárolódás van a Tithankara (a guruk guruja) és a tanító rendes szerzetesek és apácák, valamint a tanítókat hallgató laikus követők (shravaka) között. A tanítók nem tartózkodhatnak sehol egy napnál tovább, kivéve az esős évszakban. Folyamatosan böjtölnie kell, folyamatosan mozognia kell, és tartózkodnia kell minden anyagi kényelemtől, még a ruháktól is. Ez volt a gyakorlata Matsyendranthnak, Goraknathnak és sok Nath joginak is, valamint a szúfi szenteknek.
A buddhizmus hanyatlásával az elmúlt 1000 évben India számos spirituális vezetője és tudósa, mint Ramanuja, Madhva, Vallabha és Basava, különböző szerzetesrendeket (matha), szektákat (sampradaya), hagyományokat (parampara) és gimnáziumokat (akhara) hozott létre, sokuk templomkomplexumokhoz kapcsolódva, szabályokkal, templomokkal, intézményekkel kiegészítve, hasonlóan a buddhista szanghához. Képzett adminisztrátorok voltak. Olyan királyok pártfogolták őket, mint a Vijayanagar királyok és a Tanjore-i Nayakok.
Amint a bhakti mozgalom 500 évvel ezelőtt elterjedt és népszerűvé vált Észak-Indiában, a guruk, pírek és santok számos tábort (dera) hoztak létre vidéken. Mára ezek nagy intézményekké váltak. A szikhizmus például vallássá vált. Tíz guruból fejlődött ki, kiegészülve egy szent könyvvel, amely tele van áhítatos himnuszokkal. Idővel elválasztotta a spirituális törekvést (piri) az anyagi szabályoktól (miri), felismerve a túlvilági bölcs (pir) és a világi kormányzó (amir) közötti feszültséget, hasonlóan a látnokok (rishi) és királyok (raja) közötti védikus feszültséghez, amely gyakran vezetett konfrontációhoz, ahogy azt Parashurama története elbeszéli.
Ma a New Age guru-dombijaiban világszerte olyan követőket találunk, akik nagyjából úgy működnek, mint a klánok és törzsek. A guruk különböző társadalmi rétegeket szolgálnak ki, egyesek a város és a diaszpóra angolul beszélő gazdag népét, mások az angolul nem beszélő falusi népet, akik kiábrándultak az államból és a szervezett vallásból. Ahogy szexuális botrányaik napvilágra kerülnek, ahogy azt látjuk, hogy egyre inkább a politikusok szavazóbankjait szolgálják, szívességekért cserébe, amelyek segítenek nekik hatalmas “spirituális” konglomerátumokat létrehozni, amelyek “spirituális” termékeket, szolgáltatásokat és eszméket árulnak, az ember kénytelen elgondolkodni azon, hogy ki az igazi guru?
Ez valóban a követőtől függ. Egyesek számára a gurunak “spirituális balzsamnak” és a “pozitív energia” soha véget nem érő forrásának kell lennie, aki varázslatos módon megoldja a problémákat, lehetővé teszi számukra, hogy infantilizálják magukat, ne vállaljanak felelősséget és érzelmileg függők maradjanak. Mások számára a guru az, akinek gravitációja van, aki belátásra késztet, lehetővé teszi a függetlenséget és vándorló avadhutként halad tovább.
Szintén olvassa el:
Sz: