… Lelkem elborult bennem;
ezért emlékezem rád
a Jordán és a Hermon földjéről,
a Mizár hegyéről.
7 Mélyről mélyre
hív vízeséseid zúgására;
minden hullámverésed és hullámaid
átmentek rajtam.
8 Nappal az Úr parancsolja állhatatos szeretetét,
és éjjel az éneke velem van,
egy ima életem Istenéhez…
A mondás egyfajta vicc lett nálunk. Egyikünk, Jason vagy én, valami mélyrehatót fejteget, vagy megpróbál költőieskedni Istenről, az univerzumról vagy arról, hogy mennyire koszosak az ablakaink, és a másik azt mondja,
“Hű, haver… ez mély”.
“Mit is mondhatnék? A mély sír a mélybe.”
“Tudod, hogy így van.”
A múlt hétvégén meglepődtem, amikor az Őszinte Istenhez harmadik fejezetén dolgoztam, hogy a mondat váratlan megértésébe botlottam. Azzal kezdődött, hogy kibontottam, mit jelent úgy gondolni Istenre, mint “Létünk Alapjára.”
Ha a hagyományos keresztény gondolkodást vesszük figyelembe, van egy Istenünk, aki “odakint” van. Egy Isten, aki a Földön kívül és attól elkülönülve lebeg, olyasmi, mint a Nap. De tegyük fel – tűnődik Robinson -, hogy nincs Isten odakint? Tegyük fel, hogy az égbolt üres? Mi lenne, ha ehelyett Istent tekintenénk “minden létezésünk végső mélységének, minden létezésünk teremtő alapjának és értelmének.”
Mit jelent az, hogy Isten a “végső mélység”? Paul Tillich német-amerikai keresztény egzisztencialista és filozófus így fogalmazta meg a szenvedéssel kapcsolatban:
A “mélység” spirituális használatában két jelentéssel bír: vagy a “sekély”, vagy a “magas” ellentétét jelenti. Az igazság mély és nem sekély; a szenvedés mélység és nem magasság. Mind az igazság fénye, mind a szenvedés sötétsége mély. Van mélység Istenben, és van mélység, amelyből a zsoltáros Istenhez kiált.”
Ez az – mélység, amely mélységhez kiált. A mély szenvedés, amely mélység és nem magasság, mély Istenhez kiált, aki mély és nem sekélyes.”
Robinson az Őszinte Istenhez című könyvében tovább magyarázza, miért fontos ez a térbeli metaforaváltás. Az akkori epikureus istenek odakint lebegtek, a harc fölött. Ők voltak “a fenséges közöny megtestesítői”, akik messze a földi emberek felett és felett léteztek, és nem zavartatták magukat az ő bosszantó gondjaikkal. Ezzel szemben a zsoltár Istene nem lebeg odakint, mindenek felett és mindenen túl. A zsoltár Istene személyes Isten, és ezért nem lehet odakint, a harcok felett, mint az epikureus istenek. Mert ha Isten fölötte van, akkor nem lehet jelen benne.”
Az utóbbi időben, mivel már két hónapja túl vagyok a diagnózison, az az érzésem, hogy néhányan készen állnak arra, hogy “perspektívát” és “reményteljes kilátásokat” mutassak. Ez lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem, nem tudom. De miközben egyrészt rendelkezem ezekkel a dolgokkal, másrészt pokolian lehangolónak találtam az egészet.
A mélyben vagyok, úgymond. De Isten nincs “odafent”, nem lebeg felettem, miközben azzal küszködöm, hogy mit jelent szklerózis multiplexben szenvedni, és küzdök az ezzel kapcsolatos érzéseim feldolgozásával. Micsoda megkönnyebbülés volt az enyém, micsoda tér szabadult fel a mellkasomban, amikor azt olvastam, hogy Isten, Létünk Alapja, szintén a mélységben van. Nem vagyok egyedül. Isten a mélyben van.
A mélység valóban a mélybe kiált. Ki gondolta volna?