A puccsnak vége Törökországban, és most kezdődik a tisztogatás.
Szombaton a török katonák és rendőrök – azok, akik az előző nap bizonytalan óráiban hűek maradtak Recep Tayyip Erdoğan elnökhöz – a biztonsági szolgálatokon keresztül összeszedték ellenségeiket, állítólag ezreket tartóztattak le. Ezreket fognak még letartóztatni. A török politika nagy tétekkel teli világában – amely névleg demokratikus, de tekintélyelvű kegyetlenséggel játszódik – a vesztesek számára az igazságszolgáltatás gyors és brutális lesz.
A pénteki puccskísérletben nem az a figyelemre méltó, hogy nem sikerült, hanem az, hogy Erdoğan évekig tartó könyörtelen ellenzéki tisztogatása után volt egy olyan frakció a török hadseregen belül, amely elég erős volt ahhoz, hogy egyáltalán puccsot hajtson végre.
A konfrontációra már régóta vártak. Amikor Erdoğan először lett miniszterelnök, 2003-ban, ő volt az iszlám világ nagy demokratikus reménysége, egy hatalmas életerővel rendelkező vezető, aki megmutatta volna a világnak, hogy egy deklaráltan iszlamista politikus képes stabil demokráciát vezetni, és a NATO tagjaként is képes folytatni.
Ezek a remények gyorsan elpárologtak. Erdoğan, akit 2014-ben választottak meg Törökország elnökévé, egy lapot vett át Vlagyimir Putyin játékkönyvéből: a demokratikus intézményeket használja fel uralma legitimálására, miközben eltiporja ellenfeleit, azzal a céllal, hogy végül magát a demokráciát is megfojtsa. Az elmúlt évtizedben Erdoğan szinte mindenkit elhallgattatott, marginalizált vagy eltiport az országban, aki ellene szegült, beleértve az újságszerkesztőket, egyetemi tanárokat, segélymunkásokat és másként gondolkodó politikusokat. (Micsoda irónia, hogy Erdoğan, aki oly sok újságírót bebörtönzött, és mindent megtett a Twitter, a Facebook és a YouTube cenzúrázása érdekében, talán azzal mentette meg az elnökségét, hogy FaceTime segítségével szombaton kora reggel megjelent egy török televíziós hírcsatornán.) Obama elnök és más nyugati vezetők, akik Erdoğanban a káosz elleni védőbástyát látták, nagyrészt elnézést adtak neki. Legutóbbi autoriter hatalmi törekvése során Erdoğan keresztülvitt egy olyan törvényt, amely megfosztotta a parlamenti képviselőket a büntetőjogi mentességtől, egy olyan intézkedést, amelytől kritikusai joggal tartanak, hogy arra fogja használni, hogy eltávolítsa azt a néhány megmaradt törvényhozót, akik még mindig ellene vannak.
Aztán ott van a hadsereg. A török köztársaság megalakulása óta, 1923 óta a megye tábornokai képzelték magukat a megye politikájának végső döntőbíróinak, akik – néha kegyetlenül – hatalomra léptek, amikor úgy érezték, hogy a kormány vagy túl baloldali, vagy túlságosan iszlamista lett. (Miután a hadsereg 1960-ban megdöntött egy demokratikusan megválasztott kormányt, a tábornokok kivégezték a miniszterelnököt). A hadsereg különös megvetéssel viseltetett Erdoğan iránt, akit veszélyes iszlamistának tartottak – de nem bizonyultak ellenfélnek.
2007-ben Erdoğan csatlósai egy sor kirakatpert kezdeményeztek, amelyeket együttesen Sledgehammer néven ismertek, és amelyekben koholt bizonyítékokat használtak fel a török tisztikar legfelsőbb rétegének eltávolítására. Több százan kerültek börtönbe, és úgy tűnt, hogy magát a hadsereget örökre száműzték a politikából. Erdoğant bizonyára meglepte, hogy a fegyveres erőkben még mindig létezik egy elég nagyszámú disszidens frakció ahhoz, hogy megpróbálja megbuktatni. Pénteken a puccs szervezőinek még annyi eszük sem volt, hogy őrizetbe vegyék azt az embert, akit meg akartak buktatni, és láthatóan azt sem fontolgatták komolyan, hogy a palotába lövik magukat. (Egy 1980-as puccs után a hadsereg tízezreket ölt meg és börtönzött be.) Kudarcuk nyomán a hadsereg hamarosan Erdoğan teljes ellenőrzése alá kerül, mint gyakorlatilag minden más intézmény az országban.
Az isztambuli Atatürk repülőtéren péntek este tartott drámai megjelenésében Erdoğan a Poconosban élő Fatullah Gulen száműzött, visszavonultan élő klerikust tette felelőssé a felkelésért. “Van egy üzenetem Pennsylvaniának” – mondta Erdoğan, ami bizonyára sok nem-törököt zavarba ejtett. “Elég árulást követtek el a nemzet ellen. Ha mersz, gyere vissza a hazádba.”
Gulen, egy idősödő klerikus, aki a világ egyik legnagyobb iszlám rendjének vezetője, 1999-ben menekült el Törökországból, amikor úgy tűnt, hogy a hadsereg le akarja tartóztatni. Évekig Erdoğan egyik legszorosabb szövetségese volt, segítette őt hatalomra jutásában. Bár Gulen a szeretet és a tolerancia üzenetét hirdeti, gyakran volt valami titokzatos benne és követőiben, akik nem szívesen hirdetik sem hovatartozásukat, sem szándékaikat. Az évek során Gülen követői csendben számos török intézményben, különösen a bíróságokon és a rendőrségen belül helyezkedtek el. (A gülenisták voltak azok, akik a tábornokok és a sajtó elleni kirakatpereket vezették). 2008-ban James Jeffrey, az amerikai nagykövet feljegyzést írt a török nemzeti rendőrség gülenista beszivárgásáról. “Azt az állítást, hogy a T.N.P.-t a gülenisták irányítják, lehetetlen megerősíteni, de nem találtunk senkit, aki ezt vitatná” – írta Jeffrey.”
Majd 2013-ban Gülen és Erdoğan szakítottak, ami a jelek szerint a hatalomért folytatott meztelen küzdelem része. Az azóta eltelt években Erdoğan több ezer, feltételezhetően Gülen-hűségesnek tartott férfitól és nőtől tisztította meg a bíróságokat és a rendőrséget. Nehéz megmondani, hogy Gülen állt-e a pénteki puccskísérlet mögött, de jelenleg valószínűtlennek tűnik. Bár Gülen követői túlsúlyban vannak a biztonsági szolgálatokban, a hadseregen belül általában nem tartják őket jelentős erőnek. Valószínűbbnek tűnik, hogy a lázadást vezető tisztek a hadsereg régi világi rendjének maradványait képviselték. Most nekik vége.”
Az isztambuli repülőtéren tartott tegnap esti beszédében Erdoğan “Isten ajándékának” nevezte a puccskísérletet. Erdoğan általában precíz szónok szokott lenni, de ebben az esetben, talán izgalmában, felfedte a kártyáit. A puccskísérlet meghiúsulásával kétségtelenül megragadja a pillanatot. Az elmúlt hónapokban Erdogan nem csinált titkot abból, hogy át akarja írni az alkotmányt, hogy szinte teljes hatalmat adjon magának. Most már nem lehet megállítani.