Lehet, hogy a minimalizmus kifejezést még nem hallotta, de a zenét már biztosan hallotta. Ez egy új keletű evolúció a zenében, és számtalan filmzenében szerepel. Ma a minimalizmus aspektusairól fogunk beszélgetni, és arról, hogy mi különbözteti meg a különböző zenei stílusoktól.
A zenetörténet során számos ciklus volt. Idővel a zenei formák egyre bonyolultabbá válnak, és végül elérnek egy olyan pontot, ahol önmagukba omlanak. Johann Sebastian Bach életének végére a barokk zene annyira összetetté vált, hogy a szó szoros értelmében összeomlott, és bevezette a zene klasszikus korszakát a jól strukturált formákkal. Nem ez az egyetlen eset a történelemben, és az biztos, hogy ez a hasonló minta minden zenei korszakban megtalálható.
A klasszikus korszakot követő romantikus korszak sok közös formával rendelkezett. A struktúrák azonban kibővültek, ahogy a zenekar és a művek hossza is. A harmóniák és a hangnemek modulációja Wagner, Richard Strauss és mások zenéjében a tonalitás összeomlásához vezetett olyan zeneszerzőkkel, mint Arnold Schönberg és Anton Webern, akik teljesen elhagyták a tonalitást, és bevezették a 12 hangú kompozíciós rendszert, amely egyáltalán nem dúr és moll skálákon alapul!
A 20. században végül újabb összeomlás következett be a zenében, amely a minimalizmust vezette be. Ez a zenei forma hihetetlenül összetett zenét vett, és egyszerű mintákra és textúrákra bontotta, amelyek új és összetett módon fonódtak össze. A cikkhez mellékelt videóban Phillip Glass Orphee Suite for Piano című művéből játszom el egy részletet, hogy képet adjak arról, hogyan hangozhat a minimalista zene.
Az ebben az időszakban készült művek nagy része nagyon lassan fejlődik, nagyon apró változásokkal, és némelyikben egymást átfedő textúrák vannak, különböző hosszúságú looping frázisokkal különböző hangszereken. Ez egy lenyűgöző zenei stílus, és érdemes felfedezni Philip Glass, Steve Reich, John Adams és mások más műveit is. Még egyszer köszönöm, hogy nézi vagyok Robert Estrin [email protected] (949) 244-3729