A tündérmesékben a házasságok boldogan tartanak, amíg meg nem halnak. A tudomány azonban azt mondja, hogy a házastársi boldogság csak korlátozott ideig tart.
2003-ban amerikai és európai kutatók 1761 olyan embert követtek nyomon, akik 15 éven keresztül házasodtak és maradtak házasok. Az eredmények – amelyeket a legújabb kutatások is megerősítettek – egyértelműek voltak: az újdonsült házasok nagy boldogságlökést élveznek, amely átlagosan csak két évig tart. Aztán a különleges öröm elmúlik, és visszatérnek oda, ahonnan elindultak, legalábbis ami a boldogságot illeti.
A jó hír az, hogy ha a párok túljutnak ezen a kétéves visszaesésen, és kitartanak még néhány évtizedig, akkor a nászutas időszak izgalmát is visszanyerhetik – a legvalószínűtlenebb időpontban: 18-20 évvel később, amikor a gyerekek általában már elköltöztek otthonról, és az úgynevezett “üres fészek” szabadságával a partnerek újra felfedezhetik egymást – és gyakran a korai boldogságukat.
Amikor a szerelem új, megvan az a ritka képességünk, hogy nagy boldogságot éljünk át még akkor is, amikor dugóban állunk vagy fogat mosnak nekünk. A kutatók által szenvedélyes szerelemnek nevezett, intenzív vágyakozás, vágyakozás és vonzalom állapotában vagyunk. Idővel ez a szerelem általában társas szerelemmé alakul át, a mély vonzalom és kötődés kevésbé szenvedélyes keverékévé. Ennek az az oka, hogy az emberi lények – amint azt több mint 100 tanulmány bizonyítja – hajlamosak a hedonikus alkalmazkodásra, vagyis arra a veleszületett – és mérhető – képességre, hogy hozzászokjanak vagy hozzászokjanak a legtöbb pozitív vagy negatív életváltozáshoz.
Minden tiszteletem a költők és a poprádió dalszövegírói előtt, de úgy tűnik, hogy az új szerelem ugyanolyan érzékeny a hedonikus alkalmazkodásra, mint egy új munkahely, egy új otthon, egy új kabát vagy az öröm és jólét bármely más új forrása, bár az új anyagi szerzemény izgalma általában gyorsabban elmúlik.
A hedonikus alkalmazkodás akkor a legvalószínűbb, ha pozitív élményekről van szó. Kegyetlen, de igaz: Hajlamosak vagyunk – pszichológiailag és fiziológiailag – arra, hogy a pozitív élményeket természetesnek vegyük. Beköltözünk egy gyönyörű tetőtérbe. Hozzámegyünk egy csodálatos partnerhez. Megérdemeljük, hogy a szakmánk csúcsára jussunk. Milyen izgalmas! Egy ideig. Aztán, mintha automatikus erők hajtanák, elvárásaink megváltoznak, megsokszorozódnak vagy kibővülnek, és közben elkezdjük természetesnek venni az új, jobb körülményeket.”
A szexuális szenvedély és izgalom különösen hajlamos a hedonikus alkalmazkodásra. Az olyan távoli helyeken végzett laboratóriumi kutatások, mint az ausztráliai Melbourne és az észak-amerikai Stony Brook, meggyőzőek: Mind a férfiak, mind a nők kevésbé izgalmasak, miután ismételten ugyanazokat az erotikus képeket nézték meg, vagy hasonló szexuális fantáziákba bonyolódtak. Az ismerősség vagy megvetést szül, vagy nem, de a kutatások azt sugallják, hogy közömbösséget szül. Vagy ahogy Raymond Chandler írta: “Az első csók varázslatos. A második intim. A harmadik rutinszerű.”
Evolúciós, fiziológiai és gyakorlati okai vannak annak, hogy a szenvedélyes szerelem valószínűleg nem tart sokáig. Ha megszállottan, végtelenül megszállottak lennénk a partnerünkkel, és naponta többször is szexelnénk vele – minden nap -, akkor nem lennénk túl produktívak a munkában, nem lennénk túlságosan figyelmesek a gyerekeinkre, a barátainkra vagy az egészségünkre. (A 2004-es “Naplemente előtt” című film egyik sorát idézve, amely két egykori szerelmesről szól, akik egy évtized után véletlenül újra találkoznak, ha a szenvedély nem halványulna, “a végén egyáltalán nem csinálnánk semmit az életünkkel”.) Valóban, a szerelem állapotának sok köze van a függőség és a nárcizmus állapotához – ha változatlanul fennmarad, végül áldozatot követel.
Miért van akkor a szenvedélyes szerelemről a társas szerelemre való természetes váltás gyakran ilyen csalódás? Mert, bár lehet, hogy nem vesszük észre, biológiailag arra vagyunk beidegződve, hogy változatosságra vágyjunk. A változatosság és az újdonságok ugyanúgy hatnak az agyra, mint a drogok – vagyis a dopamin neurotranszmitterrel járó aktivitást váltanak ki, akárcsak a farmakológiai kábítószerek.”
Az evolúcióbiológusok úgy vélik, hogy a szexuális változatosság adaptív, és azért alakult ki, hogy az ősi környezetben megakadályozza a vérfertőzést és a beltenyésztést. Az elképzelés szerint, amikor a házastársunk olyan ismerős lesz számunkra, mint egy testvér – amikor már családtaggá váltunk -, megszűnik a szexuális vonzalom egymás iránt.
Nem kell ahhoz tudósnak lenni, hogy megfigyeljük: mivel egy hosszú távú, elkötelezett monogám kapcsolatban a szexben ugyanaz a partner vesz részt nap mint nap, senki, aki valóban ember (vagy emlős, ami azt illeti), nem tudja fenntartani a vágy és a szenvedély ugyanolyan szintjét, mint amikor ez a szerelem még ismeretlen és új volt.
Mélyen szerethetjük a partnerünket, bálványozhatjuk, és akár meghalni is hajlandóak lennénk érte, de ezek az érzések ritkán alakulnak át hosszú távú szenvedéllyé. És a tanulmányok azt mutatják, hogy a hosszú távú kapcsolatokban a nők nagyobb valószínűséggel veszítik el a szex iránti érdeklődésüket, mint a férfiak, méghozzá hamarabb. Hogy miért? Mert a nők elképzelése a szenvedélyes szexről sokkal inkább az újdonságtól függ, mint a férfiaké.
Amikor a házaspárok elérik a kétéves határt, sokan összetévesztik a szenvedélyes szerelemről a társas szerelemre való természetes váltást az összeférhetetlenséggel és a boldogtalansággal. Egyesek számára nehéznek bizonyul ellenállni annak a lehetőségnek, hogy a dolgok másképp – izgalmasabban, kielégítőbben – alakulhatnak valaki mással. A változatosság és a meglepetés beiktatása még a legstabilabb, legtapasztaltabb kapcsolatba is jó védekezés az ilyen kísértés ellen. A “kulcspartik” – emlékszik a Jégviharra? – nem feltétlenül az, amit az orvos rendelt; a rutin egyszerűbb változtatásai és az elvártaktól való eltérések messzire vezetnek.
Arthur Aron és munkatársai klasszikus kísérletében a kutatók felső-középosztálybeli középkorú pároknak adtak egy listát olyan tevékenységekről, amelyekben mindkét partner egyetértett, hogy “kellemes” (például kreatív főzés, barátok meglátogatása vagy mozizás) vagy “izgalmas” (síelés, tánc vagy koncertlátogatás), de amelyeket csak ritkán élveztek. A kutatók arra utasították a párokat, hogy minden héten válasszanak ki egyet ezek közül a tevékenységek közül, és töltsenek vele együtt 90 percet. A 10 hét végén azok a párok, akik az “izgalmas” tevékenységeket végezték, nagyobb elégedettségről számoltak be a házasságukban, mint azok, akik a “kellemes” vagy élvezetes tevékenységeket próbálták ki együtt.
Noha a változatosság és a meglepetés hasonlónak tűnik, valójában nagyon is különböznek egymástól. Könnyű variálni egy eseménysort – például éttermet választani a heti randevú estéjéhez – anélkül, hogy nagy meglepetést kínálnánk. Kezdetben a kapcsolatok végtelenül meglepőek: Szeret főzni? Milyen a családja? Mi az, ami zavarba hozza vagy gyönyörködteti? Ahogy egyre jobban és jobban megismerjük a partnerünket, egyre kevésbé lep meg minket.
A meglepetés erős erő. Amikor valami újszerű történik, hajlamosak vagyunk odafigyelni, értékelni az élményt vagy körülményt, és emlékezni rá. Kevésbé vesszük természetesnek a házasságunkat, ha az továbbra is erős érzelmi reakciókat vált ki belőlünk. Emellett a bizonytalanság néha fokozza a pozitív események örömét. A Virginiai Egyetem és a Harvard kutatói által végzett vizsgálatsorozat például kimutatta, hogy az emberek hosszabb boldogságkitöréseket éltek át, amikor egy váratlan kedvességben részesültek, és bizonytalanok maradtak azzal kapcsolatban, hogy honnan és miért történt a kedvesség.
Az ilyen reakcióknak idegtudományi eredetük lehet. Egy kísérletben a tudósok italokat kínáltak szomjas alanyoknak; azok, akiknek nem mondták meg, hogy milyen italt kapnak, nagyobb aktivitást mutattak az agynak abban a részében, amely a pozitív érzelmeket regisztrálja.
A meglepetés nyilvánvalóan kielégítőbb, mint a stabilitás.
A felismerés, hogy a házasságod már nem nyújtja azt a töltést, amit korábban nyújtott, akkor meghívást jelent: Kerüld a kiszámíthatóságot a felfedezés, az újdonság és a kiszámíthatatlan örömök lehetőségeinek javára. “Egy kapcsolat – hirdette Woody Allen az Annie Hall című filmjében – olyan, mint egy cápa. Folyamatosan előre kell mozognia, különben elpusztul”. Egy házasság valószínűleg többször is megváltoztatja alakját élete során; folyamatosan újra kell építeni, ha virágozni akar.
A jó hír az, hogy a hosszú távú gondolkodásnak és a kemény munkának kiszámítható előnyei vannak. A kutatások ismét meglepő módon azt mutatják, hogy a házastársi boldogság az egyik legmagasabb csúcspontját abban az időszakban éri el, miután az utódok elköltöznek a családi házból. Lehet, hogy a fészek üres, de tele van lehetőséggel, hogy a partnerek újra felfedezzék – és meglepjék – egymást. Más szóval, az üres fészek az újdonság és a kiszámíthatatlanság lehetőségét kínálja. Hogy a megkésett házastársi örömnek ez a szakasza – a házastársi boldogság kezdeti időszakához hasonlóan – két évnél tovább tarthat-e, még nem világos.”
Ez a cikk (kissé szerkesztve) a New York Times Sunday Review-ban is megjelent 2012. december 2-án.