A Hells Angelsben mindig is volt valami halványan vicces. Talán a kétes bőrruházat, a komikus sisakok és a féktelen szakállak szentségtelen kombinációja, de mindig egy kicsit “vadul elszabadult kapuzárási pániknak”, egy kicsit “a Def Leppard road crew kisebb tagjainak” tűnnek. Ez az oka annak, hogy a Hells Angels manapság szinte mindig a komikus hatás kedvéért kerül filmes felhasználásra; egészen a közelmúltig a Hells Angels utolsó jelentős filmes pillanata a 2007-es Wild Hogs (Vadmalacok) című szörnyű életközép-krízis vígjáték volt.
Azért mondom, hogy “a közelmúltig”, mert természetesen egy évvel azután, hogy a Wild Hogs mindent elkövetett, hogy tönkretegye a motoros banda misztikumát az elkövetkező generációk számára, jött a Sons of Anarchy, hogy megmutassa nekünk az amerikai Hells Angel igazi arcát, egy komoly, mogorva, szervezett bűnözői arcot, bár még mindig kétes szakállal. Ezeket a Pokol Angyalai nem akarták, hogy John Travolta és Tim Allen “humoros” kendőkben és előnytelen nadrágokban tologassa őket.
Gőzöm sincs, hogy a Sons of Anarchy a motoros szubkultúra valósághű ábrázolása-e, de még ha a mindennapi pitiáner visszaélések groteszk eltúlzása is, a korai csetepatéknak a hibátlan szereposztás adott egy kis klasszist. Tényleg elég nehéz bármit is elbaltázni, amiben Ron Perlman szerepel. Majdnem lehetetlen.
A Sons of Anarchy-nak azonban sikerült.
Az első két és fél évadban, amikor a Sons of Anarchy a saját, önálló amerikai világában létezett, a lebujok, sztriptízklubok és motoros klubházak világában, egészen jó volt. De a harmadik széria közepén azt a merész – mármint borzasztóan elhibázott – lépést tette, hogy az egész motoros banda felkerekedett, és az észak-írországi Belfastba ment, hogy a banda kelta tagozatával lógjon. És ha van valami, amivel az amerikai tévének soha nem szabadna próbálkoznia, az Írország.
Az idilli vidéki utakon végigszáguldó bandáról készült elsöprő légi felvételek a sub-Enya bollockok alatt. Az egyik legrosszabb, filmre vitt oirish ah-be-jeebers akcentus; Henry Thomas a Gangs of New Yorkban szintjéről beszélünk. Elszomorító, hogy a legrosszabb elkövető egy remek karakterszínész, a Deadwoodból ismert Titus Welliver, aki itt egy igazi IRA-s keményfiút játszik, aki akkor sem lehetne komikusabb ír, ha egy habosított gumiból készült Guinness márkájú St Paddy’s Day sapkát viselne. De nagyjából senki sem ússza meg sértetlenül. Van például egy korai találkozás az északír rendőrséggel, ahol az egyik rendőrnek sikerül egy mondatban írnek, skótnak, skótnak, skótnak, brooklyni Noo Yoiknak és szlovénnek lennie.
Egyetlen Blarney-kő sem marad megfordítatlanul, hogy emlékeztessen minket arra, hol vagyunk. Vannak dudások, vannak árvaházak, lapos sapkás kocsmárosok, balaklavába öltözött fegyveresek, meztelen ökölvívók, egy szigorú patrícius pap – még fegyveres apácák is vannak, ami sokkal kevésbé érdekes, mint amilyennek hangzik. A teltházhoz csak az hiányzik, hogy Roy Keane egy shillelagh-val hadonászva üldözze Dougal atyát egy hegyi patakon keresztül.
Az összegzés azt jelenti, hogy a Sons of Anarchy írországi turnéjának minden másodperce borzongató, és nyilvánvalóan olyan ember írta a forgatókönyvet, akinek a sziget kultúrájával csak Michael Flatley-n keresztül volt dolga. Ez nevetségessé tesz mindenkit, aki részt vesz benne. És ne feledjük, itt középkorú férfiakról beszélünk, akik bőrnadrágot viselnek.
{{{topLeft}}
{{bottomLeft}}
{{topRight}}
{{{bottomRight}}
{{/goalExceededMarkerPercentage}}
{{/ticker}}
{{heading}}
{{#paragraphs}}
{{.}}}
{{{/paragraphs}}}{{{highlightedText}}
- Televízió
- Ugrás a cápára
- Dráma
- Jellemzők
- Megosztás a következő címen. Facebook
- Megosztás a Twitteren
- Megosztás e-mailben
- Megosztás a LinkedInen
- Megosztás a Pinteresten
- Megosztás a WhatsAppon
- Megosztás a Messengeren
.