(Mikor) Neurotikus vagy?

Noha a “neurotikus” kifejezés az utóbbi időben kiesett a használatból, a pszichiáterek a 20. század nagy részében a rossz működéssel, szorongással és depresszióval járó állapotok széles kategóriájának leírására használták, de egyértelműen megkülönböztették a “pszichotikustól”, mivel az utóbbi kategóriába tartozó személyekkel ellentétben a neurotikusok fenntartották a kapcsolatot a valósággal, és ritkán vettek részt erősen deviáns, társadalmilag elfogadhatatlan viselkedésben. Érdemes megjegyezni, hogy a “borderline”, azaz a borderline személyiségzavar kifejezés a neurotikus és a pszichotikus közötti fogalmi térből származik. Eredetileg a borderline egyének olyanok voltak, akik általában fenntartották a kapcsolatot a valósággal, de kényszerhelyzetben szélsőséges változékonyságot és primitív védekezést mutattak, és nem voltak jó jelöltek a pszichoanalízisre.”

Számos okból remélem, hogy a kifejezés visszatér, és itt leírom, milyen különböző módon használják még mindig a kifejezést, és hogyan lehet hasznos az emberi problémák és szenvedések keretezésében. A legfontosabb dolog, amit a “neurotikus” kifejezés használatakor meg kell különböztetni, hogy tudjuk, hogy személyiségvonásokra vagy jellemadaptációkra utal-e a kifejezés. A személyiségjegyek a gondolatok, érzések és cselekedetek hosszú ideje fennálló mintázatai, amelyek felnőttkorban általában stabilizálódnak és viszonylag állandóak maradnak. Öt tág vonástartomány létezik, amelyek közül az egyiket neuroticizmusnak nevezik, és ez általában a negatív affektusrendszer érzékenységének felel meg, ahol a magas neuroticitású személy olyan, aki aggódó, könnyen feldúlt, gyakran levert vagy ingerlékeny, és magas érzelmi reakciókészséget mutat a stresszre.

Míg a vonások a tendenciák tág leírásai, addig a jellemadaptációk az emberek környezethez való alkalmazkodásának szituációspecifikusabb módjai. Itt a neurotikus kifejezés olyan maladaptív megküzdési stratégiákra utal, amelyeket félelem vagy szorongás vezérel – ami lehet tudatos vagy tudatalatti -, és amelyeket egy bizonyos fajta helyzet vált ki. A maladaptív alatt azt értjük, hogy a válasz végső soron eltávolítja az egyént hosszú távú céljaitól és szükségleteitől.

Mondjuk ezt az esetet: Susan nemrég kezdett el randizni Briannel, és arról számolt be, hogy a harmadik randevújukon Briannek hétkor kellett volna megjelennie. Este 7 óra 10 perckor Susan feldúltan hívta Briant a mobilján, és kissé pánikba esett hangon kérdezte tőle: “Hol vagy? Jössz vagy nem jössz?” Itt Susan szorongó szűkölködése arra késztette, hogy elérje a kapcsolatot és a biztosítékot. A válasz azonban “neurotikus” volt, mert a valószínű következménye az volt, hogy a cselekedete valószínűleg a hosszú távú céljai ellen hatott. Bár Brian válasza: “Egy perc múlva ott leszek” enyhítette Susan rövid távú szorongását, az is valószínű, hogy valamilyen szinten Brian függőnek és rászorulónak fogja regisztrálni Susant, ami növeli annak a valószínűségét, hogy a jövőben valóban elkerüli őt – amitől persze Susan pontosan tart.

A “neurotikus” jelentés megértésének fontossága a jellemadaptáció szempontjából az, hogy mindannyian neurotikusak vagyunk időnként, még akkor is, ha esetleg alacsony a neuroticizmus tulajdonságunk. A pszichoterápiában végzett munkám nagy része valóban abból áll, hogy segítek az embereknek tudatosítani, elfogadni és megváltoztatni neurotikus stratégiáikat. Összhangban az önismeretről szóló előző bejegyzésemmel, alapvető fontosságú, hogy mindannyian megértsük neurotikus bizonytalanságainkat és a velük való megbirkózásra használt stratégiáinkat. Az ilyen neurotikus mintákat jellemzően az alkalmazkodás öt különböző területén keresem:

1. szokások
2. érzelmek
3. kapcsolatok
4. védekezés
5. hitek (verbális kogníciók)

A neurotikus szokások olyan automatikus vagy ritualizált nyílt viselkedésminták, amelyeket az emberek a szorongás enyhítése és a megszokott biztonságérzet megteremtése érdekében alkalmaznak. A probléma: Hosszú távon végrehajtva a szokásminták maladaptívak. Klasszikus példa erre a szorongó ivó. Az egész nap stresszes, teljesítmény- és kapcsolati szorongásokkal teli embernek az alkohol rövid távú, gyógyító balzsammá válik. Sajnos idővel ez jelentős költségekkel jár (másnaposság, súlygyarapodás, egészségügyi problémák stb.). A falás és a tisztálkodás, a rituális rendrakás vagy takarítás, a körömrágás vagy a trichotillománia (hajhúzás) mind gyakori példái a neurotikus, maladaptív szokásoknak.

A neurotikus érzelmi minták két alapvető ízben fordulnak elő: túlszabályozott (elfojtott és nem kifejezett) és alulszabályozott (túlérzékenyített és túlkifejezett). Az érzelmi állapotok önmagukban szinte soha nem rosszak. Az érzésállapotok azonban hiperaktívvá (vagy krónikusan hozzáférhetővé) válhatnak. A legkisebb ingerre is beindulhatnak, majd uralhatják az egyén gondolkodásmódját. A depressziós vagy szorongásos zavarokban szenvedő egyének általában alulszabályozottak ezekben az érzésállapotokban, és segítségre van szükségük ezek megfékezéséhez.”

Gyakran azonban nem az a probléma, hogy az egyén túl sokat érez, hanem az, hogy az érzelmei egy része vagy egésze el van falazva. Néhány gyakori példa: a “mindig kedves” ember, aki “soha” nem érez dühöt, a versenyző, aki szégyenérzet helyett másokat támad, az érzelemmentes, távolságtartó ember, aki egyáltalán nem tud semmit érezni. Ezek a személyek általában egyfajta “affektusfóbiában” szenvednek, ami azért maladaptív, mert elzárja őket emberi tapasztalataik kulcsfontosságú aspektusaitól.

A kapcsolatokat alapvetően a kapcsolati érték iránti szükségletek vezérlik, amelyek a hatalom, a szeretet és a szabadság dimenzióiban navigálnak. Neurotikus kapcsolati minták akkor alakulnak ki, amikor az emberek merev stílusokat vesznek fel, vagy szélsőséges interperszonális reakciókat fejeznek ki válaszul arra a félelemre, hogy kapcsolati értékszükségleteik nem fognak kielégülni. Susan kapcsolati érték iránti igénye arra késztette, hogy maladaptív módon reagáljon. Azok az egyének, akik a szociális szorongás miatt elbújnak a lakásukba, azok, akik az árulás minden jelére vadásznak, és azok, akik ingadoznak a rászorultság és a kontrolltól való félelem között, mind neurotikus kapcsolati mintákat követnek el, mivel mindegyikük megpróbálja kezelni a kapcsolati érték iránti szükségleteit, de ezt olyan módon teszi, amely végül heves konfliktusokat okoz, vagy eltaszít másokat, és alapvetően kielégítetlenül hagyja ezeket a szükségleteket.

A védekezésünk az a mód, ahogyan kezeljük az egymással ellentétes célok közötti feszültséget, és kiszűrünk dolgokat a teljes tudatosságunkból. A védekező rendszer megpróbálja harmóniába hozni a különböző más alkalmazkodási rendszereket, de néha ezt jelentős költségek árán teszi. Két nagyon gyakori védekezés az elfojtás és a racionalizálás. Az elfojtás az, amikor az anyagot kizárjuk az öntudatos felismerésből. A racionalizálás az, amikor olyan okokat találunk ki, amelyek elrejtik a valódi szükségleteinket vagy érzéseinket. A kognitív disszonancia kutatása kínál néhány meggyőző példát, és ajánlom a Hibákat követtek el, de nem én, című könyvet, amely kiválóan elemzi az ego racionalizáción keresztül történő védekezési folyamatait, és azt, hogy ezek a folyamatok hogyan vezetnek maladaptív mintákhoz.

Végezetül, verbális meggyőződéseink olyan igazolási rendszerekbe vannak behálózva, amelyek elméleteket adnak nekünk önmagunkról a világban. A kognitív pszichoterápia azért vált széles körben elterjedtté, mert segített az egyéneknek felismerni, hogy a sok szenvedés gyökerében maladaptív értelmezések vagy hiedelmek állnak arról, hogy a világnak milyennek kellene lennie. Például sok embernek vannak olyan alapvető hiedelmei, hogy hatástalanok vagy nem szerethetők, és a sérülékeny időszakokban a kudarcokat úgy értelmezik, hogy megerősítik ezeket a hiedelmeket.

Másoknak merev vagy szélsőséges hiedelmeik vannak arról, hogy a világnak milyennek kell lennie, ha működni akarnak (az a hiedelem, hogy mindenkinek szeretnie kell őket, vagy hogy mindig tökéletesnek kell lenniük). Mások katasztrofális értelmezéseket tesznek kisebb eseményekről. A probléma az, hogy ezek a hiedelmek olyan cselekedeteket, érzésállapotokat vagy önmagukról vagy másokról alkotott felfogásokat legitimálnak, amelyek számos maladaptív mintához vezetnek. A kognitív pszichoterápia azért hatékony, mert megtanítja az embereket arra, hogy elkapják, ellenőrizzék és adaptívabb narratívákká változtassák a maladaptív hiedelmeket.

Függetlenül attól, hogy magas vagy alacsony a neurotikus vonásunk, a fejlődésünk során elkerülhetetlen, hogy legalább néhány neurotikus reakciót fejlesszünk ki, hogy megbirkózzunk a bizonytalanságainkkal. Például rágom a körmömet, ha stresszelek, néha hideg fejjel fordulok el, amikor kapcsolatra vagy intimitásra van szükségem, vagy racionalizálom a kudarcaimat, hogy megvédjem a büszkeségérzetemet. Gondolja végig, milyen helyzetekben érzi magát bizonytalannak, majd tekintse át a szokásainak, érzéseinek, kapcsolati folyamatainak, védekezéseinek és igazolásainak mintáit, és gondolkodjon el azon, hogy hol lakozhatnak önben neurotikus minták.

És ha elég nyitottnak és biztonságosnak érzi magát, kérdezzen meg valakit, akiben megbízik, hogy mikor és hogyan gondolja, hogy neurotikus. Végül is a neurotikus folyamatok természete olyan, hogy nagy valószínűséggel vakok leszünk rájuk.