Ez a személyiség sok – de nem minden – gyökérforrása jelen van a “The Miles Davis Story” című, rendkívül meggyőző új DVD-n. A lebilincselő dokumentumfilmet Mike Dibb készítette az angol Channel 4 televízió számára, Ian Carr, a “Miles Davis: The Definitive Biography” szerzőjének folyamatos kommentárjával.”
Míg az anyag nagy része új interjúkon alapul, a DVD más forrásokat is megcsapol, köztük a PBS 1986-os “Miles Ahead” című dokumentumfilmjét és egy 80-as évek közepi CBS promóciós videót.
A kronologikusan felépített történet, amely Davis St. Louis-i gyermekkorától a Malibuban töltött utolsó napjaiig tart, világosan feltárja – valószínűleg akaratlanul is – azt az ego-vezérelt magot, amely egyszerre adott energiát az alkotói folyamatnak, miközben többször is összetörte a magánéletét.
A legmeggyőzőbben a közeli családtagokkal készült interjúk sora mutatja be ezt a kettősséget: Irene Cawthon, első három gyermekének anyja; volt felesége, Frances Taylor Davis; lánya, Cheryl; legkisebb fia, Erin (bár furcsa módon a többi feleségétől, Cicely Tyson színésznőtől és Betty Mabry énekesnőtől semmi sem hangzik el). Hasonlóképpen, a producerekkel, Bob Weinstockkal (aki az 50-es évek elején leszerződtette Davist a Prestige-hez) és George Avakiannal (aki 1955-ben szerződtette a Columbiához); közeli zenei és személyes társával, Gil Evans hangszerelő-zeneszerzővel; valamint többek között Clark Terry, Dizzy Gillespie, Jimmy Cobb, Ron Carter, Chick Corea, Dave Holland, Jack DeJohnette, John Scofield, Marcus Miller és Bill Evans szaxofonos zenészekkel folytatott beszélgetések további részletekkel gazdagítják a dokumentumfilm sokrétű portréját.
Ezek közül néhány részlet nem dicséretes. Cawthon leírja, hogy Davis börtönbe került, mert nem adott gyerektartást három gyermekének, és keserűen beszél arról, hogy első két fiát, Gregory-t és Miles IV-et kihagyta a végrendeletéből. Frances Davis a fizikai bántalmazását nevezi meg a kapcsolatuk felbomlásának elsődleges okaként. Több zenész is utal a nőkkel szembeni időszakos türelmetlenségére és arra, hogy a férfiak körében jobban érezte magát. A drogokkal kapcsolatos, már jól dokumentált problémái is szóba kerülnek, több részletben maga Davis is, ahogy az is, hogy a családja otthonában hidegvérrel leszokott a kemény drogokról.
Ezeken kívül számos fizikai probléma is fel van sorolva, amelyek Davis életét végigkísérték: nehéz csípőproblémák; egy torokműtét, amely a híres rekedt beszédstílusát eredményezte; vérző fekélyek; és végül egy agyvérzés.
Ezeket a leírásokat Davis zenei pályafutásának alapos részletezésével szórják meg: korai barátsága Terryvel; hatalmas csodálata Gillespie iránt, ami végül ahhoz vezetett, hogy lehetőséget kapott Gillespie helyettesítésére a Charlie Parker Quintetben; a “Birth of the Cool” sessionök (túlságosan kevés részletességgel leírva); Gil Evansszel való együttműködése egy sor jelentős zenekari felvételen; az ’50-es és ’60-as évek meghatározó együttesei; a rockzene és az elektronika iránti rajongása élete utolsó évtizedeiben.
Amilyen kárhoztatóak a családtagok egyes megjegyzései, ugyanolyan erőteljes, drámaian ellentétes dicséretek hangzanak el a vele dolgozó zenészektől. Evans például úgy jellemzi Davist, mint aki “Louis Armstrong óta először változtatta meg a trombita hangzását”. Dave Holland megjegyzi, hogy “a folyamat volt a fontos”. Davis – folytatja – “az új zene felfedezésének és fejlesztésének folyamatát rögzítette. Ezért van meg benne ez a kereső minőség”. Cobb, Carter és Keith Jarrett pedig mindannyian más-más módon írják le Davis szüntelen törekvését a következő kreatív horizont elérésére.”
A figyelemre méltó saga számos szegmensének mindegyikében Davis korabeli játékának példái szerepelnek. A puristákat talán zavarja a viszonylagos rövidség, de ez végül is inkább szondázó dokumentumfilmnek, mint illusztratív előadástörténetnek készült.
A Legacy pedig két egymást kiegészítő zenei CD-n keresztül megkönnyítette az út nyomon követését a tisztán zenei példákból: “The Essential Miles Davis.”
Mire a program a végére gördül, Davis vonzerejének okai jelentősen tisztázódnak, több szinten is. Karizmatikus előadói kvalitásai például szinte a kezdetektől fogva szemmel láthatóan jelen vannak — zenei stílustól és öltözködési módtól függetlenül. És a játéka, a kifejezetten dallamos tulajdonságaival (Cobb utal a benne rejlő líraiságra, Shirley Horn pedig aláhúzza az énekesek vonzalmát a játékához) szintén következetesen vonzó, az akusztikus kezdetektől az elektronikus fináléig.
De az is világossá válik, hogy Davis ragaszkodott ahhoz, hogy a saját feltételei szerint tekintsünk rá, egy ponton megjegyezve, hogy egész életében vonakodott attól, hogy bárkitől is parancsokat fogadjon el. És talán maga Davis volt az, aki a legjobb magyarázattal állt elő, amikor egyszerűen azt mondta: “Ne nevezzenek legendának. Csak hívjatok Miles Davisnek.”
*
Davis a lemezen
“The Miles Davis Story”
DVD, 125 perc; Columbia Legacy
Minősítés: ****