Pittman, a Tampa Bay Times veteránja, akinek floridai jóhiszeműsége 1850-ig nyúlik vissza, azt írja, hogy a könyv egy sor Slate-feladatból nőtt ki, amelyek az állam végletes abszurditását mutatták be, és amelyeket az általa a Twitteren közzétett #Florida linkek litániája inspirált. Pittman megismétli ezt a kurátori, cicerone-szerű szerepet az “Oh, Florida!”-ban, ahol “a kancsal Rod Serling és a Disney dzsungelhajójának egyik részeges hajóskapitánya közötti keresztezésre törekszik”, és egyre mélyebbre és mélyebbre vezet bennünket az állam kapzsiság, csinnadratta és szívszorító irónia szívó mocsarába.
És mélyre megyünk. Pittman 18 fejezeten keresztül vezet minket a természeti, gazdasági, politikai, társadalmi és személyes történelmen keresztül, amelyek mindegyikéről aprólékosan beszámol és kutat. Ezeket egy kényszerítően olvasmányos, életre szóló látleletbe rendezi egy olyan államról, amelyet nyilvánvalóan halálosan szeret. Vignettákat kapunk a rendkívüli meteorológusról, Grady Nortonról és a Nemzeti Hurrikánközpont megalapításáról; Dickie Bollesről és a nagy földcsalásáról; William Cottrellről, “az egyetlen amerikai polgármesterről, akit valaha katonai puccsal eltávolítottak”. Hallunk arról, amikor Ralph Waldo Emerson meglátogatta Tallahassee-t, amire azonnal (és helyesen) “groteszk helynek” ítélte. Kapunk egy miniprofilot Florida szeretett villamosszékéről, Old Sparky-ról. Ha Pittman egy évvel később írta volna ezt a könyvet, bizonyára tanúi lehettünk volna az orlandói Pulse éjszakai klubban történt tragédiának; úgy, ahogy van, az 1920-as években Ocoee és Rosewood szégyenletes rasszista mészárlásaiba is beleássa magát.
Pittman számos országos jelenséget vezet vissza floridai gyökereihez. Az első “stand your ground” törvényt Marion Hammer, az N.R.A. egykori elnöke vitte keresztül, aki a barátságos bozótvágó szajkó állami madárrá való elfogadása ellen is harcolt. (“Az ételért koldulni nem édes dolog” – érvelt. “Ez egy jóléti mentalitás.”) Billy Graham a Hillsborough folyó partján kezdte prédikálni az aligátoroknak. Anita Bryant, akit Pittman “a melegek jogainak Bull Connorjaként” emleget, korábban a Big Orange juice shillje volt.”
Ezekbe a csodálatos ízelítőkbe beleszövődnek, ha nem is teljesen, Pittman saját floridai emlékei és kijelentései. Ezek a szemelvények akutak lehetnek. De átcsúszhatnak az olyan típusú avunuláris csipkelődésekbe is, amelyek éppoly kedvesek, mint amennyire nyögéskeltőek. A szökevényeket megtámadó aligátorokról szóló anekdota után Pittman felnevet: “
De ez csak egy apró kifogás. Pittman, aki 1989 óta dolgozik a Tampa Bay Timesnál, egy két lábon járó múzeum, az a fajta fanyar újságíró, akinek a helyismerete régen nélkülözhetetlen volt a nagy amerikai napilapok számára. Könyve ugyanis amennyire Florida ünnepe, annyira az újságírás ünnepe is. (Végül is Florida az egyik kezdeményezője a nyílt iratokra vonatkozó “napfénytörvénynek”, amelyet azóta sok más állam is lemásolt). És az olyan szakemberek, mint Pittman, ugyanolyan veszélyeztetettek, mint a Floridiana, amely korábban az utak szélét szegélyezte.